Az előadás finoman változtat a szerepkonvenciókon. Kolhaas pillanatokra sem tűnik eszméiről a családja kedvéért lemondó alvó oroszlánnak; Szarvas József szeretteivel tökéletes harmóniában élő, sorsával elégedett embert játszik. Szépen kitartottak azok a pillanatok, amikor a Lisbethet alakító Söptei Andreával szerelmesen egymásra néznek, vagy kedvesen évődnek. Kolhaasnak esze ágában sincs komolyan elgondolkodni Nagelschmidt mondatain, a befogadott ?lótolvaj? mintha nem is hinne igazán szavai meggyőző erejében (Hevér Gábor jó kedélyű elégedetlenkedőt játszik, aki lehet, hogy szeretne néha odacsapni, de akinek a hátraarc sem igazán megerőltető). Működőképes és színészileg pontosan megvalósított értelmezés ez, talán csak az a baj vele, hogy túl hosszúra nyúlnak a béke, a boldogság percei. A külvilág fenyegetése annak ellenére sem igazán erőteljes, hogy a nemzeti színházi változat a lovak rajtaütésszerű elkobzásával kezdődik. A fenyegető hangulatot furcsa mód leginkább egy baráti látogatás érezteti. Rába Roland nem a rókalelkű jogászt, az árulóvá váló egykori barátot játssza Müllerként, hanem a jelentős karriert befutott, de magánéletében boldogtalan, enyhén frusztrált, technokrata hivatalnokot. Az ő működése (illetve az általa képviselt világ működése) jóval kiismerhetetlenebb Kolhaasék számára, mint a Tronkai bárók világáé. (Mindennek szintén lehet és lesz is jelentősége a második részben.) Ám a Lisbeth sérülése, majd halála miatti sokk és az ebből fakadó elsöprő indulat átélhetővé tételére már jóval kevesebb mód nyílik; a puskalövés hangsúlyos ugyan, de inkább a felindulás érződik, mint Kolhaas elszánásának súlya.
A második részt (vagyis a harmadik felvonást) pedig a mű legreménytelenebb jelenete indítja: Tronkaiék hosszan elnyúló, részeg dorbézolása, mely túlságosan egyoldalúan, s magát a központi kérdésfelvetést is gyengítően ábrázolja az urak állati mivoltát. Ezzel nemigen lehet mit kezdeni (bár nem volna muszáj az állatmaszkok szerepeltetésével rájátszani a didaxisra), de a lázadók megjelenése után sem igazán szikrázik fel a játék. Talán az is oka ennek valamelyest, hogy Szarvas József konvencionálisabb, sablonosabb eszközökkel játssza a bosszúálló Kolhaast, mint az első részben az idilli környezetben élő lócsiszárt. A Luther-jelenetben sem válik igazán érthetővé, miért fontos Kolhaasnak Luther személye (és mindaz, amit képvisel), de Blaskó Péter karizmatikus színpadi jelenléte, ereje a lutheri tekintélyt legalább hitelesíti. Az utolsó jelenet ismét gazdagabb jelentéstartalommal bír: itt értjük meg a nagy mechanizmusok természetét, s ? paradox módon ? igazságtalanságát éppúgy, mint igazságát. A jelenet szerencsésen nélkülözi a pátoszt (igaz, az átütő feszültséget is), s szép Kolhaas lassú, kényszerű beletörődése.
Kissé egyenetlen tehát a játék, de mindvégig érzékelhető a gondolati ív, melyet megragadni kíván. Znamenák István rendezése ? mely, meglehet, a Nemzeti Színház klasszikus évadának legklasszikusabb előadása lesz ? eléri, hogy Sütő András kérdéseit ne csak érvényes, de színpadra fogalmazható, markánsan felmutatható kérdéseknek érezzük, miközben hagy maga után annyi kérdőjelet, mellyel nem tesz értelmetlenné egy esetleges következő próbálkozást.
