Mindhárom műnemben – líra, dráma, epika – alkotsz, és a fotóiddal is sűrűn találkozhat a közönség. Amikor az első regényedet, a Simon Pétert olvastam, az volt a benyomásom, hogy ezeket a művészeti ágakat egyszerre műveled. Hogyan döntöd el, hogy egy-egy anyagból, impulzusból mi lesz: próza, fotó vagy vers?
Ezek nem minden esetben különülnek el egymástól, és sokszor kvázi nem is én döntök, vagy nem is kell döntést hoznom, szóval az, hogy lefotózok valakit, még bőven megengedi, hogy akár írjak is róla, és fordítva. Azt hiszem, nálam a líra jelenti az alapot, és jó jel, ha ez a regényem olvasása közben föltűnik a befogadónak. Remélem, hogy a képeimben szintén van líraiság, és valahol a dokumentarista és a művészi fotó határmezsgyéjén tartózkodnak. Az, hogy milyen eszközökkel nyúlok egy témához, nyilván elsősorban magától a témától függ, de gyakran megtörténik, hogy egy adott történetet többféle műfajban is feldolgozok-megírok, és viszonylag az is gyakori, hogy egy-egy fotósorozathoz szöveg társul, szóval minden értelemben több lábon állok.
Szabad című versesköteteddel ismerkedve az a benyomásom alakult ki, hogy – mint a fülszövegben Lator László írja – a lírád sem tisztán lírai, hanem van egyfajta epikus vonása: helyzeteket ír le, történeteket vagy történettöredékeket mesél el.
A líra, ha tömörebben, lényegre törőbben is, de „ugyanúgy” képes erre, mint a próza, és én nagyon élvezem, hogy zártabb formában mesélhetek el akár komplex történetet is. Ezt megvalósítani kihívás, ám kifejezetten élvezetes. Lator László főleg a betegségverseimre, a kötetem Gyulladás című ciklusának verseire utalt. Ezek esetében fontos volt számomra, hogy szikáran, mindenféle sallangtól mentesen, pontos látleletet adva beszéljek valamilyen összetett problémáról, láttassam a megbetegedés folyamatát, a kezeléseket; azokat a terheket, fizikai vagy pszichés problémákat, amelyek sok tekintetben még mindig tabunak számítanak a társadalmunkban. Valamiféle kiutat is mutatni akartam.
És igen, a kapcsolati, párkapcsolati „problémák” is egy egész cikluson át jelen vannak. Sok vers alaptémája olyan szituáció, amire már csak rágondolni is izzadságos, kezet remegtető. Érdekelnek a határhelyzetek, a megoldhatatlannak tűnő szituációk, és ez, azt hiszem, nemcsak a lírámra, hanem a prózámra is igaz, sőt tulajdonképpen a fotós tevékenységemre is, hiszen az elmúlt öt-hat évben nem egy olyan helyen fotóztam, nem egy olyan sorozatot készítettem, ami nehéz körülmények között, például Kárpátalján vagy Baskíriában élő emberek mindennapjait mutatja be.
Szabad című kötetedben azt figyeltem még meg, hogy milyen sűrűn találkozhatunk nálad a test szóval és testi érzetek leírásával. Hogyan állsz te a testtel, test és elme vagy test és lélek viszonyával?
Úgy gondolom, hogy az, aki érdeklődve, figyelmesen olvassa ezeket a könyveimet, könnyen rájöhet: a test és a lélek erősen hat egymásra, összekapcsolódik, és ezek a hatások és felderítésük, erős képekkel való láttatásuk-érzékeltetésük nálam az egyik legfontosabb sajátosság. Ezek a kötetek nyilván és szerencsére nem pszichológiakönyvek, és noha jól tudjuk, hogy sem pszichológiai témájú, sem irodalmi művekből nem lehet megtanulni élni – a valódi, élő tapasztalatokat nekünk magunknak kell megszereznünk –, azért képesek támaszt, segítséget adni.
Bár régóta érdeklődöm a pszichológia, sőt a pszichiátria iránt is, gyakrabban találtam igazi fogódzót mély irodalmi anyagokban, regényekben és főleg versekben. Fontosnak tartom láttatni a fizikai változásokat, amikor megrázkódtatás vagy öröm ér egy szereplőt. Sőt a szavak segítségével „bejárni” azt az utat, amit megtesz, hiszen majd mindannyian folyamatosan mozgásban vagyunk, és a tragédia vagy a felhőtlen öröm állapota, bár sokszor buborék, nem állítja le körülöttünk a dolgokat. A világ mozdul tovább, „teszi a dolgát”, és ezeknek a külső, körülöttünk zajló történéseknek is erős hatásuk van. Simon Péter című regényem például a menekültválság idején játszódik, és a személyes út erősen összefonódik benne mások, egy nagyobb, szinte véletlenszerűen létrejövő közösség sorsával, érzelmileg nagyon összetett szituációival.
Mit jelent számodra, hogy a KMI Szerzőbár tagja vagy?
Mivel hatalmas a dömping, az ilyen tagság mindig elsősorban lehetőség. A szerző számára sokat jelent, ha valaki időt és energiát fordít arra, hogy az ő írásait, alkotásait leheletnyivel jobban láthatóvá tegye a potenciális olvasók számára. A KMI12 feladata elsősorban ez. Annak szintén örülök, hogy olyan szerzők is szerepelnek a programban, akiknek a munkássága közel áll hozzám. Akikkel – mondjuk közös fellépés alkalmával – azonnal egymásra tudunk hangolódni. Akik írásait vagy legalábbis egy részüket ismerem. Az utazás szintén remek dolog, és lényeges, hogy sok mindent olyanoknak is meg tudunk mutatni a kortárs irodalomból, akik bizonyos szerzők létezéséről nem is tudnak, ám érdeklődők, nyitottak az új dolgokra, és rádöbbenthetők arra, hogy nemcsak a klasszikusok léteznek, hanem igenis van élvezhető, átélhető, mély szépirodalom ma, és megéri időt, erőforrást szánni rá.
Az írók és a költők gyakran beszélnek arról egy-egy interjúban, hogy kiket tekintenek szellemi elődjeiknek. Ám én most arra kérlek, hogy azokról mesélj, akiktől kézzelfogható támogatást vagy bármiféle megerősítést kaptál.
Lator Lászlóról már szó volt, ő mindenképpen közéjük tartozik. Ahogyan Borbély Szilárd is, aki az Alföld egykori szerkesztőjeként adott korai tanácsokat, és vett jól érezhetően komolyan. Éreztette velem, hogy lát bennem fantáziát, időt fordított arra, hogy segítséget nyújtson nekem. Takács Zsuzsa is ilyen volt: többször biztosított a támogatásáról, és évek óta erős szellemi kapcsolódásom van vele.
Bánki Évát is megemlítem, aki tanárom volt a Károli Gáspár Református Egyetemen, és már húszéves koromtól kezdve biztat, tanácsokkal lát el, rendszeresen foglalkozik a könyveimmel, most pedig mindketten résztvevői vagyunk a KMI12-es programsorozatnak. Térey Jánosra is számíthattam. Bár mentorom sosem volt – ezt a „tisztséget” senki sem töltötte be velem kapcsolatban –, de vele kiegyensúlyozott, kifejezetten baráti viszonyba keveredtünk, és vele együtt többekkel az irodalom apropóján, de nem szigorúan az irodalom miatt gyakran összejöttünk. Hanem leginkább azért, mert szerettük-szeretjük egymást, és mert fontosnak tartottuk azt, hogy személyesen találkozzunk, együtt legyünk, beszélgessünk, szóval értelmes, közösségi életet éljünk. Az igazi népmesei segítőm azonban Tankó Andrea, a párom.
Mit gondolsz, miféle segítségre vagy támogatásra van szükségük ma a pályakezdő íróknak vagy fotóművészeknek? Milyen tanáccsal, útmutatással tudnál szolgálni nekik? Te választottad ezeket a pályákat, vagy úgy érezted, nincs is más választásod?
Volt egy pont, amikor mindkét tevékenységre vonatkozóan úgy éreztem – ezek persze nem egyszerre történtek –, hogy nincs más utam. Biztos vagyok benne, hogy sokan megtapasztalták már ezt a zsigeri, szinte légszomjhoz hasonlatos érzést, ami azt jelzi, hogy azonnal és hatékonyan cselekedni kell. A téma, hogy mennyire nehéz ma a pályakezdőknek, érthető módon sokszor előkerül mostanában, és mivel az irodalmi életre nagyobb rálátásom van, elsősorban erről beszélnék most, erre vonatkoztatva mondom, amit mondok.
A legfontosabbnak minden esetben azt tartom, hogy dolgozni kell – ez persze nagyon sok mindentől függ. Nekem is volt olyan időszak az életemben, amikor egyetemre jártam, és mellette dolgoznom kellett, hogy képes legyek fenntartani magam, közben még versenyszerűen sportoltam is, a magánéletről nem is beszélve, ezért kevés időm maradt az írásra. De hiszek abban – és végül így volt velem is –, hogy ha valamit nagyon szeretne csinálni az ember, akkor tud rá időt szakítani magának, mert muszáj megtennie.
Az olvasás vagy inkább úgy mondom: a tájékozódás, a tájékozottság szintén nagyon fontos. És lényegesnek tartom, hogy amennyire lehetséges és még egészséges, tisztában legyünk azzal a világgal, amelyben élünk. Fontos, hogy a fiatalok publikáljanak, ez persze nem kizárólag rajtuk múlik. Hogy kapjanak visszajelzést, eligazítást, tanácsokat, vagy azt tapasztalják meg, milyen, amikor még csak válasz se jön: a „lógva levést”, a kiszolgáltatottság érzését, a bizonytalanságot. Ezek mind-mind építhetnek, erősíthetnek, ötleteket adhatnak.
Vannak jó műhelyek – például a FISZ prózaműhelyét említeném, amelyet pár éve vezettem is Tóth-Czifra Júliával –, mert ott tapasztalatot szerezhetnek, és alapvetően nem ellenséges közegbe vihetik el az írásaikat. Megmutathatják, mire képesek, és hasznos tanácsokat kaphatnak, miközben megismerhetik mások gondolatait, látásmódját, az íráshoz való viszonyát, munkamódszerét. Lényegesnek tartom, hogy tájékozottak legyenek más művészeti ágakkal, sőt nem is csak a művészetekkel kapcsolatban, hiszen az író nem csak művész, és pláne nem csak a művészetről ír.
Számomra sokat adott a képzőművészet és bizonyos reáltudományok iránti érdeklődés is. Ezért szerintem érdemes nyitott szemmel járni, és olyasmit olvasni, olyasmi iránt is érdeklődni, ami első pillantásra nem látszik a kedvenc témánknak. Ami a fotózást illeti, nekem anno nagy segítséget és pláne ösztönzést jelentett, hogy olyan eszközöket kezdtem el használni, amikhez fel kellett nőnöm, nem volt könnyű használnom, és muszáj volt a használatukhoz gyors ütemben fejlődnöm. Folyamatosan menni kell, célokat kitűzni magunk elé, és témákat keresni, amiket aztán körbejárunk, kutatunk velük kapcsolatban, alaposan megvizsgáljuk őket – és egyáltalán nem baj az, ha közben még élvezzük is a dolgot. És persze ott van az utazás; az, hogy világot kell látni, amennyire csak lehetőségünk van rá. Fontos megismerni mások életét, gondolkodásmódját, más kultúrákat és nyelveket.
Végezetül hadd gratuláljak ahhoz, hogy Fóbia című készülő regényed egy részlete belekerült az idei Körkép antológiába. Mit árulhatsz el róla?
A Fóbia egy huszonéves nőről szól, aki elsősorban elméleti fizikával foglalkozik, és vannak bizonyos félelmei. Mondhatnánk azt is, hogy gyanakvó, de kíváncsi is, és olyan utazásra indul, amely alapvetően változtatja meg az önmagához és a felmenőihez való viszonyát. A könyv egyszerre lesz utazásregény és családtörténet. Bepillantást enged a mai Magyarország, elsősorban a vidék életébe; azok életébe is, akik még magukban hordozzák a szocialista idők örökségét, sajátosságait. Egy olyan ember gondolkodásmódjába, aki fizikával és a kozmológia különféle problémáival foglalkozik. A történetre árnyékot vet egy ahhoz hasonló járvány, amely évekig velünk volt. Összetett, nagyon bensőséges dolgokat magába sűrítő történet lesz egy szubjektív elbeszélővel, akinek meglehetősen egyedi és érdekes világlátása van.
A szerzővel legközelebb a Művészetek Völgyében találkozhatunk július 23-án, részletek itt.
Fotók: Onda Péter / PKÜ
