Az itt rendelkezésünkre álló pár bekezdésnyi helyet ki tudnánk tölteni csupán azzal, ha felsorolnánk a tereket, ahol egy-két évtizeddel ezelőtt még bárki gond nélkül pöfékelhetett. Itt van mindjárt az utazás. A távolsági buszokon és az utasszállító repülőkön korlátozták legkorábban a cigizést (ez utóbbiakon teljes tiltás csak úgy az ezredforduló körül lépett életbe), de a vonatokon Európa-szerte néhány évig még ez után is találtak az utasok füstölésre kijelölt szakaszokat. Aki utazott még dohányos vagonban, az aligha felejti el a levegőjét…
Egy szabadkai úr idevágó tapasztalatait a Magyar Szó ismertette 1986-ban. A Vojvodina expresszel, egy nemdohányzó fülkében tartott hazafelé. „Vinkovcinál felszállt egy harcsabajszú, vastag szemöldökű vasutas, s amint kényelmesen elhelyezkedett, azonnal rágyújtott.” Útitársai rászóltak, de sok köszönet nem volt a válaszban: „»A kutyafáját maguknak, nemdohányzóknak. Száz évig akarnak élni!? Nekem a cigarettát még a feleségem sem tudja megtiltani, pedig már 25 éve próbálkozik. Legjobban az dühíti, ha a leves után rágyújtok.« Ezzel a téma be volt fejezve, s jöhettek egymás után a cigaretták.”
Mai szemmel nehéz úgy írni a dohányzásról, mint egy klassz, az idegeket megnyugtató, az embereket összehozó, elegáns mozdulatokkal és míves eszközökkel kísért elfoglaltságról, ami kellemes része a napi rutinnak. Pedig rengetegen élték így meg a szenvedélyüket, és bár a leszoktatásukra kísérletet tettek cikkek, kártyanaptárak, reklámszpotok, a másik oldalon, mintegy biztatásként ott voltak a pöfékelő hírességekről készült sajtófotók és művészi felvételek, meg a végigcigizett mozifilmek. Ma más világban élünk. Pár éve egy híres filmet népszerűsítő sajtófotón cigi lógott Penélope Cruz szájából, és emiatt az egyik pesti lapkiadónál a kép közlése előtt még a jogi osztály is megbeszélést tartott, nehogy baj legyen a dologból.
Dohányzók milliói ma is nagy élvezetüket lelik a füstölésben, csak ma már minden slukkban ott bujkál egy kis lelkiismeret-furdalás vagy talán bűntudat is. Hol vannak már azok az önfeledt pillanatokat megörökítő fotók, amelyeken a vadonatúj Videoton tévénknek lazán, égő cigivel az ujjunk között örülünk, vagy a mindenféle kontroll nélkül elkattintott képek a füstben úszó értekezletekről? Az utóbbiak a szigorú adatvédelmi szabályok miatt ma már meg sem születnének, de privát fotón sem jutna eszébe senkinek a kamera elé tolni a cigarettáját vagy a csikkekkel teli tálat.
Apropó csikk: azon kevés szavunk egyike ez, amelyekről szinte pontosan tudjuk, hogy mióta használatosak. „Eljutott hát hozzánk is a csikk szó.” – írta a Magyar Nyelv 1939-ben. „Meglepő, hogy a csikk megjelent nyelvünkben. Hisz van magyar megfelelője a köznyelvben, de a pesti nyelvben is megvan a kifejezője. A pesti nyelv ugyanis eddig a stimfli szót használta a cigarettavég jelölésére. Még meglepőbb, hogy a csikk csak most jelentkezik nálunk. Mert a tschick szó a bécsi tájszólás régi kedvelt kifejezése.”
Visszakanyarodva a hírességekhez, de azért nem visszanyúlva egészen 1942-ig, Karády hamvadó stimflijéhez, azt látjuk, hogy ki-ki vérmérséklete szerint, őszintén, büszkén vagy sopánkodva, de szívesen mesélt a szenvedélyéről. Latinovits Zoltán kezében minden második róla készült képen ott a cigaretta, de Gobbi Hilda fotóin sem kell sokáig keresgélnünk.
A Kossuth-díjas színésznő még egy kedves párizsi történetet is megosztott a Színház olvasóival: „A Victor Hugo tér sarkán lévő templomba mentünk be Bözsivel, egy fél cigarettám volt, és sajnáltam eldobni, a templomajtóban dolgozó melósok vasállványára tettem. Bözsi: mire kijössz, úgyse lesz itt. Megnéztük a templomot, és kijövet ott volt a cigaretta, mellette egy kis Krisztus-fejes érem. Az egyik melós sapkájához emelte a kezét és odaszólt: C’est porte-bonheur, Madame (Ez szerencsét hoz, asszonyom).”
A munkahelyi képeket elnézve az lehet az érzésünk, hogy az előző évszázadban szinte minden kapu és ajtó mögött hasonló levegő fogadhatta a belépőt, a dohányfüstöt látott helyiségek jellegzetes, állott szaga. Pedig abban minden szaktekintély egyetértett, hogy a dohányzás ártalmas, a lapokban fenyegető példák és a leszokásban segítő ötletek sorjáztak. Egy olvasó azt javasolta, hogy gyártsanak kitűzőt a nemdohányzóknak, ami világosan kifejezi, hogy viselője sem aktívan, sem passzívan nem óhajt füstöt szívni.
Már 1973-ban részletesen megismerhette a magyar közönség a Max Planck Intézet tudományosan megalapozott, 37 gyakorlatból álló leszoktató eljárását is. A 14. pont azt írja elő, hogy a cigarettásdobozt mindig olyan messze helyezzük el, hogy újabb rágyújtás esetén kénytelenek legyünk felállni, és a másik szobába menni érte, a 16. pedig így szól: „Felejtse otthon” öngyújtóját vagy gyufáját, hogy minden rágyújtásnál tüzet kelljen kérnie valakitől.
A kórházakban és rendelőintézetekben egészen a ’80-as évek második feléig csak részleges korlátozások voltak, eleinte csak a kórtermekben(!), és eltérő volt a különböző intézmények gyakorlata is. 1987-re több kórházban teljes tilalmat vezettek be, a Jahn Ferencben a tiltás mellé kedvesen ezt ígérték: „A kórház dolgozói, ha látják, hogy valamelyik beteg vagy látogató, avagy netán munkatárs figyelmen kívül hagyja a tiltást, bármennyire sietnek, szakítanak néhány percnyi időt arra, hogy megmagyarázzák: a kórházban miért nem engedhető meg a dohányzás.”
Akadt viszont olyan munkahely is, ahol egyenesen kötelezővé tették a füstölést. Működtek ugyan automata dohányzógépek a dohánygyárakban, amelyek segítségével az égés egyenletességét, végső soron pedig azt figyelhették meg a szakemberek, hogy a cigarettákat megfelelően töltötték-e meg a gépsorok. De emellett a gyárak művezetői szabályos időközönként kötelesek voltak a kijelölt dohányzóban rágyújtani, ez a minőség-ellenőrzés része volt.
Míg a 20. század első felében húsznál is több dohánygyár működött az országban, 1949-től jóval kevesebb üzem igyekezett kielégíteni az igényeket, és a gyártási technológiák kidolgozásában, a termékpaletta kialakításában hosszú évekig csetlettek-botlottak ezek a nemzeti vállalatok. Átütő sikert végül a filteres Fecske cigaretta ért el, 1962-ben. A rákövetkező évtizedben dobták azután piacra a gyárak azokat a nagy márkákat, a Symphoniát, a Sopianaet, a Helikont, amelyeket mindannyian ismerhetünk, ha máshogyan nem, filmekből, novellákból és persze a Fortepan képeiről.
Magyarországon évszázados hagyományai vannak a dohánytermesztésnek, még ha ez kevésbé köztudott is. És micsoda mesés neveket kaptak a régi magyar fajták: Szamosháti muskotály, Szegedirózsa, Beregi piros… De aztán megváltozott a közízlés, és a gyártók új fajtákat kerestek, illetve keverni kezdték a dohányokat. A Symphonia a kezdetekben például 15 fajta dohányból készült: kerti, hevesi, szabolcsi típusokból, amelyekhez könnyű, aranyszínű bolgár és jugoszláv dohányokat kevertek. Fogyott is a trafikokban.
A háború után az azelőtt virágzó trafik bizniszt is elérte az államosítás hulláma, és ezzel együtt beindult a panaszáradat is. Miért csak a főútvonalakon találni trafikot, a kedvenc márkánk miért van az egyik trafikban és nincs a másikban, és így tovább. A legfájóbb az volt, ha a Fecske hiányzott az üzletekből, a Magyar Hírlap külön tényfeltáró cikket szentelt a problémának Az elszállt Fecske nyomában címmel. De az állami trafikhálózat egységei mégis népszerűek voltak, mert őriztek valamit a régi korok hangulatából, ami Mándy Iván jobbnál jobb történeteket leíró A Trafik című kisregényéből is kitűnik.
A dohányfüst amúgy is átjárja az irodalmat, a képnézegetést szépen kiegészítheti, ha közben bele-beleolvasunk Kosztolányi vagy Pilinszky írásaiba, a Hajnali háztetőkbe Ottlik Gézától vagy Vámos Miklós Anya csak egy van című regényébe. Mi Janikovszky Éva soraival búcsúzunk, a közelmúltban megjelent Naplóm című kötetéből: „És mit csinálsz te? Lehetetlen, hogy külön létezzél. Most csak itt ülsz az íróasztal mellett, és szívod azt a cigarettát, amelynek én érzem az ízét. Könnyű, bolgár cigaretta. Keskeny arany karika van a végén. Pontosan addig szoktam szívni.”
A cikkhez felhasznált korabeli napilapok írásait az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével szemlézték. Sok adatot a madosz.hu és a dohanymuzeum.hu oldalakon találtak meg. A cikket írta: Lukács Zsolt, képszerkesztő: Virágvölgyi István. A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található.
Nyitókép: #72128 Fotó: Fortepan / Lissák Tivadar
