Emlékszem, hogy diákként mindig halálra untam magam, amikor kötelező jelleggel tanulmányi kirándulás címszó alatt meg kellett nézni egy-egy emlékházat. Általában nem adtak semmi pluszt az órán elhangzottakhoz és a könyvben leírtakhoz képest, poros és elavult volt az elrendezés, így felnőttként nagyjából semmi sem maradt meg ezekből az emlékeimben…

A korábbi balatonszárszói József Attila Emlékház is totálisan kitörlődött egy részletét leszámítva: az ingre, amit a költő öngyilkosságának napján viselt, tisztán emlékszem. De másra sem, pedig itt ráadásul többször is jártam. És talán ez is volt az utolsó emlékház, ahol jó időre szakítottam ezzel a műfajjal: valamikor 16 és 18 éves korom között döntöttem el, hogy nem erőltetem tovább az emlékházazást, nem passzolunk és kész.

Ezt egészen mostanáig tartottam is. Azonban most mégis visszakeveredtem az egykori Horváth-panzióba, ahol a súlyos betegségből lábadozó költő az utolsó napjait töltötte. Hogy mi vonzott ide? A szemem elé került egy cikk, amelyben írták, hogy 2011-ben megújult az épület és a kiállítás is, a hazai kulturális terek sorában egyedülálló interaktív múzeum jött létre. A saját szememmel szerettem volna meggyőződni arról, hogy tényleg lehet-e izgalmas és érdekes egy emlékmúzeum.

Igencsak leesett az állam, mert látványban és koncepcióban is sikerült hatalmasat alkotni ebben a villában. Elsőként talán kicsit szokatlan, hogy az Idesereglik, ami tovatűnt című kiállítás egyterű, és a különféle zeg-zugokból kell összeszedegetnünk az életmű elejtett morzsáit, de valójában felfedezőútra invitál minket ez a kiállítás, amely rengeteg érdekességet tartogat József Attila befejezetlen Rorschach tesztjétől kezdve az eredeti kéziratokon, családi fotókon, személyes tárgyakon és relikviákon át a hangzó anyagokig.

De épp az a csodálatos, hogy a viszonylag terjedelmes anyag nem szigorú, monoton rendben, nem egy kötelezően bejárandó útvonalon át tárul a látogató elé, hanem össze-vissza, alkalmat adva ezzel arra, hogy csak annyit fogadjunk be belőle, amennyihez kedvünk van. Ha a falra ragasztott visszaemlékezések és idézetek nem kötnek le, akkor elég csak arrébb lépnünk például a bőröndbe installált búcsúlevelekhez, amiket József Attila tolla és pipája egészít ki. Mielőtt épp elegünk lenne a családi fotókból és a hagyományos portrékból, felfedezzük, hogy az egyik kiszögellésben ott futnak József Attila arcai időrendben, így egy ideig elmerülhetünk a költő fizimiskájának tanulmányozásában is.

Ebben a térben már azzal is közel kerülhetünk a József Attila-életműhöz, ha semmi másra nem figyelünk, csak a tér két leglátványosabb installációjára. Az egyik a félkörívbe rendezett, üvegoszlopok sora, amelyekben ott lapulnak a költő köteteinek első kiadásai. Az oszlopokon pedig gravírozva szerepelnek a megjelenés évszámai.

A másik látványelem egy falból kiszakított darab, ahol egy üveglap mögött láthatjuk a költő írógépét, majd felfelé tekintve a szemünk elé kerül az a bizonyos ing is, amely már korábban is nagy hatással volt rám, de ebben az installációban érvényesül igazán. Az üveglapot körülölelő falba a Talán eltűnök hirtelen kezdetű mű első versszakának betűi vannak mélyen belevésve, ami ebben a formában erős szimbolikus jelentéssel telítődik.

A kiállítás koncepciója is egészen eredeti: ugyan a Curriculum Vitae-vel nyit, azonban mégsem kronologikusan építkezik, hanem elsőként a költő életének utolsó időszakát idézi fel és abból visszatekintve állít emléket az egész életműnek. Kozmutza Flóra és József Jolán visszaemlékezéseit olvassuk a falon, megismerjük a költő betegségét, és az is világossá válik, hogy habár 1937-ben már elismerik, kiadója új kötetet ígér, állást ajánlanak neki és felterjesztik a Baumgarten-díjra is, ő ebből már semmit sem hisz el.

A végső állapotból indulunk ki tehát, innen fejthetjük fel, hogy milyen események és történések vezettek a költő öngyilkosságához. Felfedezőútra invitál a tárlat, azonban itt most nem egy kalandjáték részesei vagyunk, hanem lehetőséget kapunk arra, hogy az életművet magunkba szívjuk és József Attila körülményeit és motivációit zsigerileg értsük meg.

Ehhez nagy segítségünkre van az is, hogy a tárlat telis-tele van interaktív elemekkel: a kisebbek családi fotókat rakhatnak ki kockákból, karikatúrát rajzolhatnak, az idősebbek pedig szóhalmazokból találhatják ki a költő verseit. Van a térben egy régi írógép is, amit szabadon csapkodhatunk, valamint jónéhány fülhallgató, amelyekből József Attila-versek, -feldolgozások és -parafrázisok szólnak.

Fotók forrása: mire.hu