Az I. Lipót által a török kiűzése után, 1691-ben kiadott és 1848-ig hatályos Diploma Leopoldinum Erdélyt a Habsburg Birodalomhoz csatolta, ám külön tartományként, nem pedig a Magyar Királyság részeként, az oklevél alapján a székelyek a katonáskodásért cserébe megtarthatták adómentességüket. A hétéves háború (1756–63) alatt azonban Mária Terézia – hivatalosan a török-tatár betörések elleni védelem, a pestis behurcolásának megakadályozása és a csempészek üldözése érdekében – határőrség felállítását rendelte el, a valódi cél azonban az volt, hogy ezen alakulatokat betagozzák a hadseregbe és külföldön is bevethessék.
A szervezéssel a feltétlenül udvarhű, a helyi viszonyokat nem ismerő és semmibe vevő morva Adolf von Buccow tábornokot bízták meg, aki 1762-től Erdély gubernátoraként addig példátlan módon a katonai és a politikai igazgatás felett is ellenőrzést gyakorolt. A magyarul nem tudó Buccow egyik első rendelkezéseként a magyar ügyviteli nyelvet latinra változtatta, azt is jelezve, mi vár az erdélyi rendekre.
A román határőr alakulatok szervezése gyorsan haladt, mert a román jobbágyok számára a katonáskodás a felemelkedést jelentette. A székelyek azonban védelmezték szabadságukat, adómentességüket és kiváltságaikat, és csak saját törvényeik szerint, saját maguk közül választott tisztek alatt lettek volna hajlandóak a katonáskodásra. Az összeírás ezért a székely közigazgatás megkerülésével zajlott, Buccow parancsait nem volt hajlandó írásba foglalni, a sorozóbizottságokat saját közvetlen irányítása alá rendelte. A tiltakozókat ígéretekkel, majd fenyegetésekkel, idővel már erőszakkal igyekezett jobb belátásra bírni, de hiába, az elégedetlenség egyre nőtt.
A királynő 1763-ban a határőrség megszervezését Buccow helyett a horvát báró Siskovics József táborszernagyra bízta, de ezzel érdemi változás nem történt. A székelység az év nyarán több gyűlést is tartott, amelyeken a sorozás alapjául szolgáló parancsok írásba adása mellett már az erdélyi országgyűlés összehívását is követelték. Mária Terézia erre nem volt hajlandó, sőt a korábban önkéntesnek minősített határőrszolgálatot kötelezővé tette. Engedményként azonban állandó fizetséget, háborúban teljes adómentességet, békében az adók egyharmadának elengedését kínálta, és arra is ígéretet tett, hogy a székelyeknek kezdetben ugyan idegen parancsnok alatt kell szolgálniuk, de később a legvitézebbeket előléptetik. A kiváltságaikhoz ragaszkodó székelyek számára ezek a feltételek elfogadhatatlanok voltak.
Az uralkodói rendeletet decemberben Gyergyószentmiklóson hirdették ki. A csíki székelyek többsége ellenségesen fogadta a bizottságot, az esküt csak néhányan tették le, a többség a szomszédos Madéfalvára, illetve a környéken található erdőbe menekült. Erre válaszul Siskovics mindenkit katonaszökevénynek nyilvánított, aki nem jelent meg az összeírásokon. A bujkálók 1764 januárjában visszatértek Madéfalvára, ahol a háromszéki székelyek is megjelentek, és együtt követeléseiket összegző, tiltakozó petíció megfogalmazásába kezdtek. Január 6-án követeket menesztettek a bizottsághoz és közölték: tárgyalni szeretnének, de vízkereszt ünnepére való tekintettel egy nap haladékot kértek. A jogról és hagyományról hallani sem akaró Siskovics azonban a székelyek nagy számát látva fegyveres ellenállástól tartott, és erőszakkal válaszolt.
Az Olt folyó mentén fekvő, Hargita megyei Madéfalvát 1764. január 7-én hajnalban körbevette és négy órán át ágyúkkal lőtte az 1350 fős császári sereg. Aki kijutott a lángokban álló épületekből, azokat lemészárolták, sokan menekülés közben fagytak halálra. A vérfürdőnek hivatalos jelentések szerint a rengeteg sebesült mellett mintegy 200, más adatok szerint 400 halálos áldozata volt, köztük nők és gyermekek is. Az eset kivizsgálására alakult császári bizottság a felelősöket a madéfalviak között kereste: gyerekeket és nőket is kihallgattak, többeket letartóztattak, és még azokat is letöltendő büntetésre ítélték, akik segédkeztek a petíció latinra fordításában.
A tragikus eseményt ezután gyakran nevezték siculicidiumnak (latinul székelygyilkosság), mert a szó számot is jelentő betűinek (SICVLICIDIVM) összege 1764. A brutális fellépés megtörte a székelyek ellenállását, a határőrség szervezése márciusra befejeződött. A vérengzés után indult meg a székelyek tömeges kivándorlása Moldvába, ahol a csángók adtak nekik menedéket. Buccow még az 1764-es év folyamán meghalt, az őt a gubernátori székben követő Hadik András gróf, Berlin megsarcolója feloszlatta a vizsgálóbizottságot, és kijárta, hogy Mária Terézia kegyelmet adjon a Moldvába menekült székelyeknek, akik így hazatérhettek.
Az erre nem vállalkozók Hadik segítségével az osztrák uralom alá került Bukovinában telepedtek le, és megalapították az öt székely falut: Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Józseffalva és Andrásfalva. Ezek másfél évszázadon át megmaradtak, lakosaik közül 1941-ben 4500-an egy román-magyar egyezmény alapján a Bácskába kerültek. Innen a második világháború végén, 1944-ben ismét menekülni kényszerültek, a bukovinai székelyek végül Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyei falvakban, a kitelepített németek megüresedett helyén találtak új hazára. A moldvai csángóságba olvadt székelyek viszont végleg a Kárpátok másik oldalán maradtak.
Madéfalván 1905-ben állították fel az 1899-re elkészült Siculicidium emlékművet, a történtekről Nyirő József írt regényt Madéfalvi veszedelem címmel.
A képen a siculicidium emlékműve, Köllő Miklós alkotásának avatása 1905-ben Madéfalva központjában.
