Az idő múlásának mérésében két égitestre, a Napra és a Holdra hagyatkoztak az emberek. A nappal-éjszaka váltakozása a legkönnyebben lekövethető egység, azonban ahhoz, hogy a napokat rendszerbe szedjék, szükség volt a Holdra, így létrejöttek a hónapok, amelyek kezdetét az újhold jelölte. Ezt a napot Apollónak szentelték, és numeniának nevezték. Az év a nyári napfordulót követő első újholddal indult, a hónapokat pedig állatövi jegyekhez társították, ez a hagyomány több kultúrában is megfigyelhető, például az indiaiban.
A római korban úgy tudták, már Romulus tíz hónapra osztotta fel az évet, az elsőt Marsról, a másodikat Vénuszról (de Aphrodité alakban), a májust Maiáról, Mercurius anyjáról nevezték el, júniust Junóról. A többi hónapot pedig sorszám szerint: az ötödikből később július lett Caesar tiszteletére, a hatodikat Augustus császár után nevezték át, a hetedik viszont maradt szeptember. A hagyomány szerint Numa Pompilius, Róma Romulus után következő királya vezette be a januárt és a februárt. Az év kezdetének meghatározásáért külön pap, később a pontifex maximus felelt, aki a capitoliumi dombon álló épületből figyelte az újholdat, és hirdette ki az újévet. A holdévet a napévvel összhangba kellett hozni, ez szintén a pontificiusok feladata volt, ők iktathattak be mensis intercalarist, szökőhónapot.
Megbízta Szoszigenészt, hogy az egyiptomi kalendáriumot alapul véve dolgozzon ki egy működőképesebb rendszert, a julián naptárat. Így lett 365 nap és hat óra egy év, négyévente beiktatott szökőévvel (és -nappal). A csillagász utánajárt, mennyivel maradt le Róma a valódi napévtől, és Kr. e. 46-ban megtartották a leghosszabb évet: az annus confusionis, vagyis a kusza esztendő 445 napig tartott. Tudjuk, hogy a Föld 365 nap, 5 óra és 48 perc alatt kerüli meg a Napot, ezért a julián naptár közel tizenkét perc csúszást iktatott be minden évben.
1581-ben megjelent a XIII. Gergely nevével fémjelzett Gergely-naptár, amely lecsippentett az évből tíz napot, kezdetét pedig március 1-jéről január 1-jére tette, valamint meghatározta, hogy továbbra is a néggyel osztható években kell tartani szökőnapot, kivéve a százzal osztható évszámok esetében, nem ideértve a négyszázzal osztható évszámokat. A napév és kalendáriumi év közötti eltérés így huszonhat másodpercre csökkent, ami 3320 év alatt okoz egynapnyi eltolódást, emiatt 4782-ben ki kell majd hagyni egy napot, hogy megmaradjon az összhang. Nem tökéletes, de elmondható, hogy ez a naptár a lehetséges naptárak legjobbika.
A kínaiak luniszoláris naptárat használtak a babilonitól függetlenül, ők viszont pontosabban határozták meg a holdhónap hosszát, mint a közel-keleti 29 és fél nap, náluk 29 és 43/81 napra jött ki, ez pedig bonyolultabb számításokat is eredményezett. A hagyományos kínai naptár 12 rendes és hét szökőévvel operált, hónapok helyett pedig újholdtól holdtöltéig vagy holdtöltétől újholdig tartó, 14–15 napos időszakokat használtak. A luniszoláris naptárak előnye, hogy nem hagyják figyelmen kívül a Hold ciklusait, cserébe kellőképp bonyolultak, manapság leginkább rituális jellegük van.
Az időmérés története a tűzórától az atomórákig
Az első időmérő eszköz a legkézenfekvőbb és valamelyest mérhető jelenségre, a Napra támaszkodott. Az első napórákat 3500 évvel ezelőtt találták fel az egyiptomiak. Az időzónák bevezetéséig minden településnek megvolt a saját ideje, a vasút megjelenéséig gyakorlatilag nem volt szükség arra, hogy egységesítsék ezeket. Az egyes hosszúsági körök közötti eltérés négy perc (a 360 fokot 23 óra 56 perc és 4 másodperc alatt teszi meg a Nap), ez azt jelenti, hogy egy 1 hosszúsági fokkal, vagyis 80 kilométerrel arrébb fekvő városban már négy perc különbség lesz a delelés időpontjában.
Huszonnégy részre értelemszerűen nem volt szükség, hiszen a napóra éjjel teljesen haszontalan. Éjszaka a csillagok látszólagos mozgása alapján mérték az idő múlását, vagy vízórát használtak. Egyik edényből a másikba folyt a víz, és az adott idő alatt áthaladó mennyiség jelölte az eltelt időt, az alsó edényben pedig rovátkák mutatták az idő múlását. A tűzóra arra az elvre épül, hogy adott mennyiségű anyag mindig ugyanannyi idő alatt ég el. A viaszba húzott jelzések jelezték az idő múlását, de ha apró fémdarabokat nyomtak a viaszba, annak megolvadása után a szegek a gyertyát tartó fémtálcára estek, így akár óránként is jelezhetett az eszköz, vagy ébresztőóraként is használható volt. A homokóra egy rendkívül egyszerű szerkezet, az egyik edényből a másikba folyó homok jelzi az idő múlását. A közbeeső időtartamot nem lehetett sehogy leolvasni, csak ha lepergett a homok, és a használója megfordította.
A középkori városokban megjelent a mechanikus szerkezettel ellátott vízórák utódja, a tisztán mechanikus óra. A szerkezet mozgását nem a víz, hanem a felfüggesztett súlyok biztosították, az erőt gátszerkezettel alakították lassú, egyenletes mozgássá. Ezt a módszert később az ingaóra váltotta fel. A tervek már Leonardo da Vincinél is felbukkantak, de Galileo Galileinek jutott eszébe, hogy az ingát az óráknál is fel lehetne használni. Mivel ekkor már vak volt, tanítványa, Vincenzo Viviani készítette el leírása alapján az ingaóra tervét. A kész óra viszont nem volt a Galilei-hagyaték része, így a világ az 1656-os szabadalma nyomán Christiaan Huygenst tiszteli a feltalálójaként.
A legpontosabb időmérők az atomórák voltak. A huszadik század második felében, a bevetett atombomba árnyékában beindult az atomkorszak. Az ötletet először 1945-ben vetették fel, az első prototípus 1949-ben készült, és megmutatta, hogy az alapelv helyes, csak pontosságban maradt el a várttól. Az első, pontos atomóra hét évvel később készült el, a cézium 133-as izotópjának felhasználásával. Az anyagot egy kis kapszulában felmelegítették, a gőzben a céziumatomok másodpercenként 9.192.631.770-et rezegnek, amit nagyfrekvenciás rádióhullámokkal mérnek. A projekt olyannyira sikeres volt, hogy a másodperc hivatalos definícióját is így határozták meg. Az ezen az elven működő óra háromszáz év alatt késik egy másodpercet. A szerkezet persze fejlődött azóta, az atomok mozgatása mikrohullámmal történik, de kísérletek folynak arra, hogy mindezt lézerrel tegyék meg, ami még pontosabb időmérőket eredményez.
A lámpásórától a felkopogtatásig
Az ipari forradalom megjelenése előtt az emberek kétfázisúan aludtak. Sötétedéskor lefeküdtek, aludtak négy órát, egy-két órát ébren voltak, majd végigaludták az éjszakát. Az ébrenlétet pihenéssel, gondolkodással töltötték, vagy tettek-vettek a házban. Persze megesett, hogy valamiért időben kellett felébredni. Az indiánokról feljegyezték, hogy harcosaik tudták, mennyi vizet kell inni, hogy adott időben felébressze őket a vizelési inger. Az ipari forradalom idején a gyárak környékén élő munkásokat az üzem saját hangjelzése ébresztette. Elterjedtek a lámpásórák: a szerkezeten belül elhelyezett súlyok hoztak működésbe egy csengőt. Az első mechanikus ébresztőórát Levi Hutchins találta fel 1787-ben, hogy mindennap fel tudjon ébredni hajnali négykor. A szerkezetet úgy alakította ki, hogy mindig ebben az időpontban szóljon, tehát nem lehetett átállítani. A felhúzható, vagyis beállítható időben megszólaló ébresztőórát Antoine Redier találta fel 1847-ben.
Manapság viszont egyesek az élet velejáró kellemetlenségeként tekintenek arra, hogy mindennap álomra kell hajtaniuk a fejüket. Egyrészt a mobiltelefon ágyba vitelével a kék fény felborítja a cirkadián ritmust. Arról nem is beszélve, hogy a sokáig alvás misztifikálása arra enged következtetni, hogy a modern ember nem alszik eleget, pedig az elengedhetetlenül fontos az egészséghez. Talán érdemes lehet azzal a naiv szemlélődéssel belemerülni az éjszakába, amivel a középkor emberének sikerült.
A nyitóképen a prágai városháza oldalán látható óra, amely 1410 óta mutatja a pontos időt. Forrás: Wikipédia / Andrew Shiva
A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/1. számában olvasható. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.
