A zongoraművész Franz Schubertet és korát helyezi különleges perspektívába. Négy impromptujét három, Schubert-dallamokra komponált Liszt-variáció követi. Végül Alfred Grünfeld virtuóz zongorista-zeneszerző alakját idézi meg ifj. Johann Strauss melódiáira írt koncertparafrázissal.
Ha egy alkotó az ön „célkeresztjébe” kerül, alaposan körbejárja a kort, amelyben a zeneszerző-előadó született, és a kortársak hatását is rendre megmutatja. A doktori értekezése ugyanebben a szellemben készült tíz évvel ezelőtt.
Liszt méltatlanul elfeledett kortársai volt a pontos címe. A Hexameront és szerzőit állítottam reflektorfénybe. A L’Hexaméron – Piece de concert (S. 392) Liszt Ferenc kezdeményezésére készült kollektív zongoramű közjátékokkal és fináléval. Liszt 1837-ben öt másik, abban a korban ünnepelt zeneszerzőt és zongoristát hívott meg közreműködésre, és mindegyikük: Frédéric Chopin, Carl Czerny, Henri Herz, Johann Peter Pixis és Sigismund Thalberg írt egy-egy variációt. Liszt komponálta a bevezetőt, a második variációt, a közjátékokat, a finálét, és ő integrálta a darabot művészi egységbe. De a dolgozatomban más hírességekről is írok, például Friedrich Kalkbrennerről vagy Alexander Dreyschockról, akik a korabeli koncertélet elitjéhez tartoztak, de ma már egyáltalán nem vagy csak nagyon ritkán játsszák a műveiket. Pedig egy-egy darabjukkal érdemes lenne frissíteni, színesíteni a repertoárt, ezért is jegyzem meg a címben, hogy méltatlanul elfeledettek.
Mindig a nehezebb utat választja?
Igyekszem mindig a rögösebb utat választani. A téma azért is volt számomra különösen érdekes, mert 2009-ben Weimarban megnyertem a 6. Nemzetközi Liszt Zongoraversenyt, és az első díj nyomán 2011-ben koncerteket szerveztek számomra szerte Németországban. Alapvető kritérium volt, hogy a sok-sok alkalomból álló hangversenykörúton ne csak tőle, hanem a kortársaitól is játsszam műveket. Megszólaltattam a darabokat, és közben a kitűnő német könyvtárakban kutathattam a doktori témám anyagait.
Korszakokba rendezhető-e, hogy éppen mely zeneszerzők foglalkoztatják előadóként? A CD-i alapján a Liszt–Chopin–Schumann–Schubert felosztást feltételeznénk.
Tévednének, mert az, hogy mit rögzít az ember lemezre, több és nem csupán személyes tényezőtől függ, így a kép csalóka lenne. Tehát nemcsak a lemezeket kell nézni, hanem azt is, hogy egy évadon belül milyen műveket játszom. És az a repertoár többnyire Bachtól egészen a 21. századig terjed. A lemezkészítésben természetesen az is benne van, hogy mit szeretnék lenyomatként magam után hagyni, a koncertjeim során pedig igyekszem minél szélesebben kiteljesíteni a repertoáromat.
Akár a felvételekről, akár az élő koncertekről beszélünk, a háttértudásra mindig súlyt helyez. Nyilván nemcsak azért, mert a Zeneakadémia billentyűs és akkordikus hangszerek tanszékét vezeti. Mi a kulcsa annak, hogy az ismeretek gazdagságát megszerezze, hiszen a nap mindenkinek csak 24 órából áll?
Már az előtt nagyon sokat kutatok, hogy elkezdek tanulni egy művet. Mindig utánanézek nemcsak a szerző korának, hanem annak is, hogy a kiszemelt darab melyik alkotói periódusban született. Minden muzsikus bír valamilyen általános tudással, amit az évek során elsajátított. A kutatás, búvárkodás adta pluszra részben a személyes attitűdöm miatt van szükségem, részben pedig azért, mert az egyetemi oktatói munkámhoz éppúgy hozzátartozik, mint a pódiumművészi tevékenységemhez.
A doktori iskola oktatójaként, a doktori tanács tagjaként is a kutatás a fő területem. Rengeteg előadást tartok különböző egyetemeken. Legutóbb, pár héttel ezelőtt egy japán egyetemnek online előadáson számoltam be jeles Liszt-kortárs magyar szerzők műveiről, olyanokról, mint Ábrányi Kornél, Aggházy Károly, Mosonyi Mihály, Adler Vince, Carl Filch. Számtalan új kérdés adódik, ami az embert ilyenkor foglalkoztatja. Azért a nap elég hosszú, és könnyebbség, hogy bárhol vagyunk, a tabletünkön, a telefonunkon, számítógépen, az interneten sok minden fellelhető.
Ha valamit nem tudok, azonnal megnézem, és ez a fajta kíváncsiság szerintem szép lassan előrevisz.
Szerintem alapvető, hogy ha valaki műsorra készül, akkor bizonyos levelezéseket, életrajzi adalékokat, a repertoár tágabb környezetét is behatóan tanulmányozza.
A növendékei hogyan reagálnak a személyes példájára? Mosonyi munkássága mintha fehér folt lenne a fiatal muzsikusok számára.
Pedig az ő személye különösen fontos Erkel Ferenc, Aggházy Károly és Ábrányi Kornél mellett. A Zeneakadémia létrejöttében igen jelentős szerepe volt, a Nemzeti Zenede, a Zenészeti Lapok működtetésében szintén. Három évvel ezelőtt Tokióban róla is előadást tartottam, és azóta is érdeklődöm iránta. Az Ábrányi Kornél által szerkesztett Zenészeti Lapok hasábjain híres vendégművészekről tudósítottak, akik Magyarországon játszottak, mint például Debussy, Brahms, Clara Schumann, Rachmaninov, Emil Sauer és még sorolhatnám. Ábrányi egyébként Chopinnél tanult, de Liszttől is vett órákat. A Zenészeti Lapokat 1860-ban alapította és 1876-ig főszerkesztette.
A 19. század második felében Magyarország fantasztikus kulturális központ volt, hogy csak azt említsem: itt mutatták be Brahms B-dúr zongoraversenyét. Visszatérve Mosonyihoz: az életműve már kevéssé ismert, főként e-moll zongoraversenyét játsszák, ami hangnemében és szerkezetileg is emlékeztet Chopin 1. zongoraversenyére. Nemzeties zeneszerző volt, Ábrányi „csárdáskorszakként” írta le az 1850-es és ’60-as éveket. Mindenki próbálta megtalálni és a világ felé mutatni a nemzeti identitását, Chopin sem csinált mást: nemesi szintre emelte a népies mazurkát. Ábrányi, Mosonyi és Liszt a csárdást emelte nemesi vagy, fogalmazhatunk úgy is: társasági szintre.
A japán növendékei hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy ön elvár egyfajta kutatói mentalitást?
Ők eleve úgy jönnek, hogy egy kis esszét írnak. Nálam követelmény, hogy amikor először hoznak az órára darabot, előbb felolvassák, amit a műről és a szerzőről összegyűjtöttek. Ez csak apró kérés, a növendékek számára pedig pár órányi munka, de így rávezethetők arra, hogy mindig ismerjék meg mélyebben a kort, az alkotót.
A lemezbemutatón párhuzamot vont Schubert f-moll impromtuje és Mozart c-moll fantáziája között a tekintetben, hogy az előadónak, amikor kimegy a pódiumra, összpontosítania kell, hogy az első hangot miként üti le. Ön hogyan készül?
Nehéz ezt megfogalmazni, mert spirituális kérdés. A koncert helyszínére tartva, legyen bárhol, még nem az a hang járja át az ember lelkét, de a művészszoba magányában már teljesen a műre hangolódom.
Olyankor fel-alá járkálok, mint a ketrecbe zárt oroszlán, aztán úgy megyek ki a színpadra, hogy már a darabban élek.
Nemrég Szegeden játszottam a c-moll fantáziát. Koncert után odajött hozzám egy régi jó barátom, és megkérdezte: „Hogyhogy már nem mosolyogsz, ha kijössz a pódiumra?” Ő a focizós, konzis kamaszkorszakból ismer. Egy 14 éves gyerek természetesen mosolyog a c-moll fantázia előtt, ha ki kell állnia, de a „felnőtt” nem. Nem teheti. Persze a szertartás részét betartom, meghajlok, üdvözlöm a közönséget, de akkor és ott már a kezdő akkord és annak a lelki háttere jár a fejemben.
A négyrészes zeneakadémiai Schubert-sorozata március 16-án zárult a Solti teremben.
Camille Thomas francia csellistával, Bársony Péterrel és Szabadi Vilmossal léptünk fel. A sorozatban gyakorlatilag mindent eljátszottunk, ami zongorára és vonósokra íródott. Bartók-emlékkoncertet adunk Baráti Kristóffal március 25-én a Csalán utcai Bartók-emlékházban. A továbbiakat nem tudjuk, a tervezett moszkvai koncertemet a Gnyeszin Akadémián valószínűleg le kell mondani. Januárban a japán turném marad el a pandémia miatt, kelet felé egyelőre kevés lehetőség nyílik.
A Tokyo College of Music vendégprofesszoraként mit tapasztal: a japán publikum számára ma is Liszt az első számú zeneszerző?
Igen, de Bartók hírneve is széles körű, játsszák is a műveit. Jól ismerik Kodályt és Dohnányit, két növendékem is Dohnányi munkásságát választotta a doktori disszertációja témájául. A magyar zeneszerzők nagyon is jelen vannak a szigetországban.
Jó, hogy Liszt magyarnak vallotta magát; szerintem a lehető legjobb országimázs, ha róla beszélünk.
Amikor az első és mindjárt díjazott lemeze megjelent, megható volt látni a szülei örömét.
Így, hogy most már nekem is van két fiam, ugyanezt érzem át. Én ugyan zongorista vagyok, de egy zeneiskolai koncert után, ha mondjuk a nagyobbik fiam zongoravizsgája vagy kisebb versenye jól sikerül, velem is madarat lehet fogatni.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
