Szigorú alkotmányjogi felfogás értelmében Magyarországnak nem is volt II. József nevű királya. (Ezen felfogás értelmében királynak az számít, akit megkoronáztak, s nem az, aki ténylegesen uralkodik. Ezért tekintjük például IV. Ferdinándot királynak, aki ugyan sohasem uralkodott, de 1647-ben magyar királlyá koronázták, ám még apja halála előtt elhunyt.) Mária Terézia legidősebb fia ugyanis, aki 1765-től a Német-római Birodalom császári címét is viselte, és Magyarországon kilenc és fél évig uralkodott, sohasem koronáztatta magát magyar királlyá. A koronázáskor ugyanis az új uralkodónak meg kellett esküdnie arra, hogy a rendeket eddigi szabadságukban megtartja, és erre II. József nem volt hajlandó, hiszen egész reformprogramja éppen a rendiség összetörésére irányult. II. József nemcsak nem elégedett meg azzal, hogy visszautasítsa a koronát, de 1784-ben hagyományos őrzési helyéről, a pozsonyi várból Bécsbe, az udvari kincstárba vitette a Szent Koronát. A koronaőrséget feloszlatta. Ez a gesztusa szinte hadüzenet volt a magyar rendi felfogásnak. Világossá tette; nem szent ereklyének, hanem csak becses múzeumi tárgynak tekinti Szent István koronáját. A kortársak emiatt "kalapos királynak" csúfolták.
