A Komárom megyei Neszmélyen 1439 októberében vérhasban meghalt Albert király. Végrendelete szerint trónját születendő fiára hagyta. Gyámjául feleségét, Erzsébetet és a Habsburg-ház legidősebb fejedelmét rendelte. A magyar rendek ellenben a trónt a 16 éves lengyel királynak III. (Jagelló) Ulászlónak ajánlották fel. Őt nem fűzte vérségi kapcsolat egyik magyarországi dinasztiához sem. (Anyja nem Anjou Hedvig, hanem Jagelló Ulászló negyedik felesége volt.) 1440 februárjában Erzsébet komornájával ellopatta a Szent Koronát Visegrádról, s Fehérvárott megkoronáztatta február 22-én született fiát, V. Lászlót. Az ország rendjei június 29-én érvénytelenítették a koronázást, és kimondták a szabad királyválasztás elvét. Július 17-én a Szent Korona hiányában, Szent István fejereklyetartójáról levett koronával koronázták meg a magyar uralkodóként I. Ulászló nevet viselő lengyel királyt. A kitört polgárháború hosszú évekre megosztotta az országot. A tényleges rend csak két évtizeddel később, Mátyás uralma alatt (1458) állt helyre. 1441-42-ben a László-párté volt a Felvidék - itt Erzsébet cseh zsoldoskapitánya, Jan Giskra volt az úr -, valamint a Chilei Ulrik kezén lévő Szlavónia. Az 1441 januárjában Bátaszéknél vívott ütközet eredményeként Ulászló kezére került a Dunántúl. Újonnan kinevezett vajdái, Hunyadi János és Újlaki Miklós tavasszal Erdélyben is elfogadtatták uralmát. 1442. december 13-án, Győrben Erzsébet elismerte Ulászlót az ország királyának, fia trónigényéről azonban nem mondott le.
