Hamar eldőlt, hogy az idei Múzeumok éjszakáját Debrecenben töltöm. A Modem programsora kivételesen ütős lett idén, és egyébként is voltak elmaradásaim az ottani kiállításokban. Bár amikor a hatéves gyerekem is beszervezte magát mellém, támadtak kétségeim, hogy talán máson lesz a fókusz, mint amit terveztem. De bíztam benne, hogy megtaláljuk a középutat a gyerekprogramok és a szakmai beszélgetések között.
Pénteken leutaztunk, a Modem szervezett buszt Budapestről Debrecenig. Ez a nap jól is jött, hiszen így a kisfiam tempójában tudtuk végigjárni a tervezett kiállításokat. Mivel az első nap kipipáltuk a Fehér Dávid kurálta Lakner László-kiállítást és az Antal-Lusztig-gyűjteményből nyílt tárlatot, így a következő napnak már könnyebben indultunk neki. Tulajdonképpen pénteken sikerült pótolni az elmaradásaim.
Szombaton fél öt körül érkezünk a Modembe. Az emberek ekkor még csak lézengenek, a belső udvaron azonban már több kisgyerekes család Ringatózik.
A gyermekem távolról nézi a babákat, vonzzák az ismerős ölbeli játékok, de már túl nagynak gondolja magát ahhoz, hogy beálljon. Én már mennék tovább, nagyon kíváncsi vagyok a földszinti Polarizmus kiállításra, de a kisfiamnak kell még egy kis idő, hogy feloldódjon.
A Ringatónak vége, így végre beléphetünk a földszinti kiállítótérbe, ahol Don Tamás és az Ivan & the Parazol kísérleti projektje látható.
Az összművészeti installáció kiindulópontja az együttes legújabb dalának szövege, amelynek sorait a rendszerváltáshoz kapcsolódó személyes történetek inspirálták. Miközben szól ez a szám, körbejárunk a térben, amelynek minden pontján történik valami. Nagyon izgalmasak Kocsi Olga installációi és vetített munkái, amelyek rendkívül érzéki módon hatnak a befogadóra. A Mozgásban a dalszöveg mű a Polarizmus szám szövegét formákká alakítja: arcok és alakok jelennek meg a zene textúrájára rímelve. A Fregoli egy fényjátékra és mozgásra épülő mű, ami egyszerre jeleníti meg a szelet, valamint idézi meg az együttes mozgásának a múzeumban felvett lenyomatát. Az Idő-Lenyomat pedig a kiállítás szereplőinek mozgását rögzíti, megfagyasztja, miközben az alakokat is destruálja.
Míg Kocsi Olga munkái zsigerileg hatnak, addig Lőrinczy Lia és Bedécs Olga munkája inkább a tudatunkat mozgatja. Nyolc személyes történetet hallhatunk a rendszerváltásról, amelyek asszociatív játékra hívják a nézőt is. Bár a gyerekemnek semmilyen emléke nincs a rendszerváltásról a zsenge kora miatt, azért őt is sokáig lekötik ezek az elbeszélések.
A művek mindegyike rendelkezik valamiféle közvetettséggel. Éppúgy nem tudunk teljesen hozzáférni mások szubjektív emlékeihez, ahogy egy dalszöveg sem pontosan azt mondja nekünk, mint amit az írója számára jelent. A múlthoz való hozzáférésünk is korlátozott, az emlékeink, a tudásunk folytonosan torzítják a valóságot. Ez a közvetettség legerősebben a tér közepébe helyezett installáción érhető tetten. A rózsaszín színpadon a hangszerek besüllyesztve, funkciójukat vesztve jelennek meg, a székek foglaltak, sőt e tér maga is körbe van kerítve egy műanyag függönnyel, amivel fizikai kapcsolatba kell lépni ahhoz, hogy bejuthassunk a helyszínre, ahol nem tudunk leülni és ahol nem tud játszani a zenekar. Mégis halljuk a zenét.
Nagyon sok időt töltünk ebben a térben, örvendek, hogy a kisfiamat éppúgy lekötik ezek a művek, mint engem.
Épp kezdődne itt egy táncos performansz, amikor a gyerekemnek eszébe jut, hogy megint felmenne a Lakner-kiállításba, mert van ott néhány festmény, amit újra megnézne. Így az előadás helyett újra végigjárjuk az Alter egót, amit egyébként én sem bánok. Ez a kiállítás tényleg olyan sűrű, hogy napokat el lehetne benne tölteni. Szuper lenne meghallgatni a kurátor, Fehér Dávid tárlatvezetését, de az épp egy időben lesz Závada Péter és Jónás Vera koncertjével. Valószínű, hogy az utóbbi mellett fogunk dönteni.
Jó most úgy sétálni a Laknerben, hogy tegnap már megvolt végig, mert így most tényleg csak azoknál a festményeknél állunk meg hosszabban, amelyek elérik a gyerekem ingerküszöbét.
A Cikk-cakk rózsa egészen hosszan leköti. Élvezi, hogy a keret széle pirosra van festve, de a Száj előtt is hosszan elüldögél és kérdezget. Míg az 1981-es, New Yorkban töltött év inspirálta monumentális és erősen expresszív művek inkább engem vonzanak, addig őt a pöttyös, valamint a számokat és betűket felvonultató kompozíciók állítják meg. És a kiállítás utolsó munkája, a Was it a dream? videó, amelyet legalább ötször végignézünk, mielőtt távoznánk.
Újra a belső udvaron találjuk magunkat. A Csicseri és borsó gyerekkoncertje megy, ami egyikünk zenei ízlését sem elégíti ki, így tíz perc után újabb program után kell néznünk. Szerencsére a Polarizmusban háromszor is lemegy a táncos performansz, a kisfiamat pedig sikerül meggyőznöm, hogy nézzünk be. A táncosok remekül rájátszanak a már előbb említett közvetettségre. Olykor pedig egészen váratlanul törnek elő a műanyagszelvények mögül, ami a nézőkből is erős reakciókat vált ki.
A tánc után következik a Polarizmus hivatalos megnyitója, Don Tamás, az Ivan & the Parazol három tagja és a kiállító művészek beszélgetnek a tárlat megszületéséről és a művekről.
Az első húsz perc nagyon izgalmas, a többiről nem tudok nyilatkozni, ezt a műfajt ugyanis a gyerekem korából fakadóan még nem tudja élvezni. Így is örülök, hogy majd fél órát végig tudott ülni.
Felvetem, hogy vacsorázzunk, mert így tudunk nyugiban enni és időben visszaérni a koncertekre. A főtéren nagy nyüzsgés van. A Múzeumok éjszakája láthatóan sokakat megmozgatott, távolról szimfonikus zene hangját hozza a szél, mi pedig megrendeljük hamburgereinket. A kisfiam lassan fáradni kezd, én meg izgulni, hogy talán nem fogja bírni végig. Érzem, hogy lesz egy pont, amikor be kell rekeszteni a bulit. De most még minden jó, szépen fogy a hambi, a végére még ráküldünk egy fagyit. Majd a Nagytemplom harangjának ritmusára visszasétálunk a múzeumba.
Pásztor Annáék beállására érünk a Modem belső udvarára. A fiam teljes áhítattal nézi az énekesnőt. Anna könnyedsége és lazasága őt is lenyűgözi.
Ők végeznek, így a figyelme a technikusokra terelődik. Feltesz egy csomó kérdést a hangosítással kapcsolatban. Nagy részükre nem tudok válaszolni, de szerencsére már a közelben mozgolódnak Závada Péterék. Most rajtam az álmélkodás sora, Jónás Verának ugyanis hihetetlen hangja van. Závada pedig óriási mosolyt küld felém. Igen, általában ilyen pozitívan fogadják az emberek, hogy a gyerekemet is hurcolom magammal kulturális programokra. Persze van a rosszallóan méregetők tábora is, akik fejüket csóválják, hogy este nyolckor még nincs ágyban a kisfiam.
Ha este nyolckor elaltattam volna, akkor most nem élvezhetné az első sorból az Anna & the Barbies akusztikus koncertjét sem. Ez a buli pedig nyilvánvalóan sokkal izgalmasabb, mint az alvás. Persze azért van egy limitje. Egy idő után látom, hogy a gyerekemnek ragad le a szeme az álmosságtól, így oldalt elosonva visszaindulunk a szállásunkra. Hagyjuk, hogy az álommanók elvégezzék dolgukat.
Fotók forrása: Modem
