Lakatos Erika fotográfus hisz a fantázia mágikus erejében: „Nem adok receptet, hogyan nézze a látogató a fotográfiát. Ez egy imagináció, ahol a látogató szabad kezet kap, szabad teret, hogy ebben a térben elindulhassanak a gondolatok, érzések, asszociációk.”
„Felejtse a néző – még ha csak egy fél órára is – a hétköznapi terheket és korlátok nélkül érzékelhesse az alkotást, egy más dimenzióba léphessen be, ahol az inspirációk, a fantázia, a víziók útjára indulhat. Aki ide eljön, szabadon élvezheti, szeretheti vagy nem szeretheti az alkotást. Ez egy pozitív állapot, mert a teremtő lényünkre emlékeztet: azokat a dolgokat, vágyakat, mágikus teremtő energiákat inspirálhatja, melyekre a léleknek szüksége van, hogy új dolgokat alkosson, amik boldogabbá, teljesebbé teszi az embert” – mondja.
A fotózás előtt énekléssel foglalkozott. Hogyan talált rá a fényképezésre?
Az egyetemen az egyik professzorom, Stuart Fishelson alternatív fotográfiát tanított, különböző – a szokásostól eltérő – technikákkal ismertette meg a hallgatókat, ami engem teljesen elbűvölt. Egy új ajtót, dimenziót nyitott meg számomra, ahol rengeteg meglepetés, inspiráció és alkotóerő szabadult fel bennem. Elkezdtem fotózni, és egy teljesen új, izgalmas világ, képek, víziók keltek életre bennem. Amikor az SX 70 géppel elkezdtem fotózni a kislányomat, a professzorom a képek láttán megkérdezte, lenne-e kedvem benevezni egy nemzetközi fotóversenyre. Mondtam, hogy miért ne, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Aztán érkezett a hír, hogy megnyertem a Personal Vision kreatív nagydíjat Washingtonban. A siker meghatározta a folytatást, és mivel úgyis választanom kellett egy minor szakot, a fotó mellett döntöttem, majd az MA diplomámat média és fotográfia szakon végeztem el New Yorkban.
Az Egyesült Államokban szerzett tapasztalatai nagyban eltérnek az itthoni élményeitől?
Nagy öröm, meglepetés és kihívás is volt, hogy az alternatív fotográfiára koncentrálhattam. Magyarországon akkoriban ez még nem volt annyira elterjedt műfaj. Multikulturális közegben élhettem, ahol rendkívül érdekes, sokszínű emberekkel, kultúrákkal ismerkedhettem meg, és rengeteget tanultam szakmailag és emberileg. Az életem olyan periódusába került, ahol tanultam, tanítottam, alkottam és gyereket neveltem egyszerre. Ez nagy kihívás volt, de élveztem.
Nem volt más választásom, mert már nem egyedül voltam, hanem egy gyermekkel a karomban, aki figyelt, akinek szüksége volt rám, aki a legkedvesebb múzsámmá vált a képeimen. Azt mondhatom, hogy rengeteg pozitív inspirációt, örömet, elismerést kaptam a New Yorkban töltött idő alatt. Meghatározó állomás volt nekem minden szempontból.
Nem bánta meg, hogy visszaköltözött Magyarországra?
A mai napig van bennem hiányérzet, de az itthoni dolgok is komoly értékeket képviselnek számomra, hiszen itt születtem, itt van a családom. Sajnos azt érzem, hogy vannak itthon emberek, csoportok, akik még mindig nem eléggé nyitottak a társadalmi változásokra, nem megfelelően viszonyulnak a korunk humánus szellemiségéhez, változásaihoz, elzárkóznak attól, ami egy kicsit is más, az eltérő emberektől, kultúráktól. Én ezt nem tartom etikusnak, humánusnak, és megengedhetőnek sem. Optimista vagyok, ezért reménykedem: hiszem, hogy javul a helyzet itthon és a világban.
Október másodikán nyílt kiállítása My HerartBeats címmel az Artphoto Galériában. Honnan jött az ötlet, hogy itt állítson ki?
Egy ismerősöm kiállításmegnyitóján találkoztam Borbély Lászlóval, az Artphoto Galéria vezetőjével, akinek Kincses Károly fotómuzeológus, a könyvem szerkesztője mutatott be. Beszéltünk arról, hogy a későbbiekben lehetne kiállításom. Szeptemberben a MANK Galériában találkoztunk ismét egy csoportos kiállításon, ahol én is részt vettem, és megint felvetődött az ötlet, amit ezúttal meg is valósítottunk. Ez volt az első kiállítás, ahol Borbély Lászlóval együtt kurátorként dolgoztam, egy húron pendültünk, nagyon jó élmény volt. Remélem, hogy lesz még folytatás.
A képek különleges fotótechnikai eljárással készültek. Mesélne erről?
A munkámban SX 70-es gépet is használok. Olyan, mint egy polaroid, működés közben a színek összefutnak a felszín alatt, és ez alakítható pár percig, de soha nincs két egyforma kép. Improvizáció megy végbe a fotó felszínén, amit nagyon szeretek, élvezek, mert mindig valami újat mutat meg, hoz ki a már létező fotóból.
Rendkívül színes, olykor zavarba ejtő képekből állt össze a tárlat. Szakmaiság és személyesség szempontjából is állomásnak tekinti a mostani válogatást?
Minden kiállítást szakmai állomásnak tekintek, mert az alkotót épp foglalkoztató téma jelenik meg a kiállított munkáin, ami az akkori ént, víziót mutatja be. Ebből következően a személyes és a szakmai háttér egybevágása, szinkronizálása, a jelenem, a gondolataim, vízióim, a megélt külső és belső világ bemutatása a cél.
Milyenek a kiállításról érkezett eddigi visszajelzések?
A megnyitóra sok szakmabeli és több barátom is eljött, ami nagy megtiszteltetés volt számomra. A közönség is érdeklődést mutatott a képek iránt, nagyon jó élmény volt.
Amikor megnéztem a kiállítást, az egyik látogató nagyon meglepődött a kirakatban látható munkáján. Laikusként hogyan érdemes nézni a fotót, vannak-e praktikák, hogy ne csússzon félre az értelmezés?
Nem szolgáltatok receptet, hogyan nézze a látogató a fotográfiát. Kell, hogy rendelkezzen elég szabadsággal ahhoz, hogy a látottak asszociációt indítsanak el benne, valamilyen viszony alakuljon ki közte és a képek között, akár ott, a jelenben. De az is lehet, hogy inspirálódik belőle, és a „viszony” folytatódik. A nyitottság, a szabadságérzet vizuális gyakorlása, élvezete fontos.
Mozgassa meg valami az embert, indítsa meg a gondolatait, ez a művészet lényege.
Nyilván én nem ugyanazt látom, amit a néző, de ez így van jól. Hiszem, hogy mindenki megtalálhatja magát egy-egy alkotásban, és megélheti benne saját érzéseit, örömét.
