A medve nem játék
Hegyek közé szorult síkság. Vulkánok és borvizek földje. Havasi kaszálók birodalma. Jégkorszaki növények, élő kövületek menedéke. Hely, ahol az ember még nem szakadt el teljesen a természettől. Ez mind a Csíki-medence, amelynek természetföldrajzi bemutatásával kezdődik a tárlat.
A terem padlója méretes matrica, rajta kisebb-nagyobb folyók kanyarognak, szakadnak ágakra és holtágakra. A víz nagyjából térdig ér, ugyanott a falakon növény- és állatfotókon, interaktív képernyőkön, nézhető és tapintható kőzeteken folytatódik a természeti környezet bemutatása. Ezt legfölül a domborzatprofil rajzolata zárja a környék összes csúcsával és tetőjével, amelyek egykor tűzhányók voltak. Felirat figyelmeztet: a kráterek, lápok, mofetták vidéke Európa legnagyobb ragadozójának is fellegvára. Van itt egy remek domborzatmakett, amely a Csíki-medencét és környékét mutatja be, ennek köszönhetően a messziről, köz- vagy vasúton érkező is tökéletesen be tudja azonosítani, merre vitt az útja.
Avignonból jöttek az adószedők a tizedért
A második terem a 11. és 17. század közötti időszakra, a születő városra koncentrál, a középen álló makettre is a teljes közigazgatási területén fekvő régészeti lelőhelyeket vetítik rá, hogy a középkori állapotokról képet kapjon a látogató.
Ebben a teremben nagy hangsúlyt kap az egyház, a csíksomlyói Szent Péter és Pál-templom története. A templom feltárását fotók mutatják, de érdemes felnézni a sarokba, ahol a 16. századi templom gyámköve és a bordázat néhány eleme látható. A korszakban fontos szerepe volt, ezt bizonyítja az 1333–34-es pápai tizedjegyzék, amelyet a falon lehet kisilabizálni. (Persze, segítenek, van egy latin betűs átírás is az egykori helységnevek mai megfelelőivel.) És van egy remek animáció is, amelyből kiderül, milyen úton jutottak el a pápai adószedők Avignonból Csíkba. A város területén található középkori kápolnák, a csíksomlyói Salvator- és a csíkzsögödi Szentháromság-kápolna bemutatásánál hangsúlyt kap az egyes szobrok restaurálása „ilyen volt, ilyen lett” párfotókkal. (Aki szeretne elmélyedni a csíksomlyói ferences nyomda és könyvkötő műhely történetében, illetve mélyebben is megismerné a szakrális kincsek restaurálásának folyamatát, a várostörténeti kiállítás után mindenképp nézze meg ezt a két állandó tárlatot is a Mikó-várban!)
A tárlókban található Árpád-kori és későbbi leletek, főleg kerámia- és üvegtárgyak és egy házmakett segítségével lehet elképzelni az évszázadokkal ezelőtti mindennapokat. A székely nemesi társadalom tárgyi kultúráját a csíkzsögödi Mikó-udvarháznál felszínre került leletek mutatják.
Rendnek kell lenni
A terem harmadik része a várossá lett Csíkszeredát mutatja be. A 17. századra és a székely társadalmi rendekre, a nemesekre, a lófőkre és a közszékelyekre, továbbá a bevándorlókra, azaz a beköltözőkre és a jobbágyságra fókuszál levéltári forrásokkal, köztük Bethlen Gábor 1614-es összeírásával és II. Rákóczi György 1655-ös tömeges lófősítésével, és három, közel életnagyságú grafikával. Ezeken egy gyalog, egy lófő és egy főnép látható, a leírásból pedig kiderül, hadba vonulás esetén kinek milyen kötelezettsége volt. A rang és a kötelezettség nem volt játék: ha valaki nem a rendjének megfelelő módon jelent meg a mustrákon, akár lejjebb is csúszhatott a ranglétrán.
Az is kiderül innen, hogy 1241–42-vel nem zárult le a tatárjárás. Csíkszékben 1661-ből is feljegyeztek egy olyat, amely szinte felégette a vidéket. Erről meghallgathatjuk Evlija Cselebi feljegyzéseit a Mikó-vár feldúlásáról és kifosztásáról, és elolvashatunk egy 1669-es vizitációs jegyzőkönyvet, amely kiterjed az egyházi élet egészére, egészen addig, hogy a tatárjárás alatt elhurcolt férjek és feleségek hátrahagyott házastársainak új házassága hogyan kezelendő, ha a rabságból hazatér a társ. Harminc évvel később, 1694-ben ismét pusztított a tatár, erről a csíkkozmási historia domusból tájékozódhatunk.
Szakácskönyv, Jézuska-ruha és a Magyar hellyes irás
A következő termek főszereplője Csíksomlyó, a szakrális hely, ahol templom és kolostor állt, ahol szerzetesek éltek és munkálkodtak a közösség érdekében, és a tudásközpont, ahol orvostudománytól jogtudományig és pedagógusképzésig megannyi területtel foglalkoztak. Bemutatnak ferences házfőnököket, könyvekkel illusztrálják sokszínű érdeklődésüket, de vannak itt használati tárgyak is, köztük egyházi ruhák. A hétköznapokat napirendekből, korabeli szakácskönyvekből ismerhetjük meg.
Az utca embere Csíksomlyó hallatán először biztosan a pünkösdi búcsút említi, amelyre a 18. századtól vannak konkrét források. A kiállításon látható egy Szent Katalin- és egy Szent Borbála-szobor, ezek annak a csíksomlyói szárnyas oltárnak voltak a mellékalakjai, amelyen a Szűzanya-szobor állt. A tárlókban láthatók a koronáik, mert már a 17. századról vannak adatok arra, hogy a szobrokat öltöztették, csakúgy, mint a kis Jézust, akinek két Jézuska-ruháját állították ki. És láthatók ezüst fogadalmi tárgyak, baba pólyában, fül, láb adományként, csodás gyógyulások bizonyítékaként.
Csíksomlyó Csík vármegye létrejöttéig közigazgatási jelentőséggel bírt, kulturális és oktatási központként is hosszú ideig komoly kisugárzása volt. A pretorium, azaz a regionális székhely világi funkcióval bírt, az iskola, az olvasótársaság, a Mária-társulat és tanítóképző azonban a ferencesek vallási és szellemi hatása alatt működtek. Érdemes végigböngészni, mi mindent olvastak: például Árvízkönyvet, az Ország gyülési Almanachot és a Democratia Ámérikában című műveket, de megvolt az 1843-ban alakult, évi négy pengő forint tagdíjjal működő Csíki magyar olvasó Egyesületnek a Magyar hellyes irás – Döbrenteitől is. Látható az 1592 körültől működő ferences gimnáziumnak egy 17. századi névsora és a legrégebbről fennmaradt, 1776 és 1846 közötti névkönyvének címlapja, de az iskoladrámák sem maradnak ki. Tanárok és diákok néznek nagy komolyan a 19. század végi képekről, néhányan azok közül, akik az 1858-ban alapított tanítóképzőben annak 1956-os megszüntetéséig tanítottak és tanultak. Összesen 1296 erdélyi (férfi) tanító szerzett oklevelet, köztük Domokos Péter Pál néprajzkutató, s hogy mit tanult, kiderül a magyar–német kétnyelvű értesítvényből, azaz osztálynaplóból (vajon mit takarhatott a tankönyvek kezelése nevű tantárgy?).
Pálinka nélkül nincs vásár
Csíkszereda neve vásártartó jellegéből ered. A szerdai heti vásárokon a más vidékről érkező mezőgazdasági terményeket lehetett árulni, de a kézművesek közül általában csak a helyiek pakolhatták ki portékáikat. Az évente négyszer megrendezett, szezonális cikkeket felvonultató nagyvásárokra, azaz a sokadalmakra viszont bárhonnan érkezhettek árusok. A kirakodás mellett – igaz, attól távolabb – állatvásárt is tartottak.
A vásárok zászlóstermékének a csíkdánfalvi és csíkmadarasi fazekasok edényei és használati tárgyai számítottak, de van a tárlókban fejszefej, fateknő, falióra, zenélő doboz, húsdaráló és vasaló is. Látható, mivel fizettek – az érmék és a kétnyelvű papírpénzek mindkét oldalát nagyítóval lehet vizsgálgatni –, és megrajzolták a város 1900-beli utcahálózatát, jelölve a vásáros helyszínekkel, összehasonlításképp pedig hozzátették a mai utcahálózatot a legfontosabb viszonyítási pontokkal templomtól iskoláig, buszállomástól postáig.
A kurátorok kiemelik, ezek az alkalmak az árusoknak és a vásárlóknak szórakozást jelentettek, itt jutottak hírekhez, akár messze vidékekről is, és a távolabbról érkező árusok által más kultúrákkal is kapcsolatba kerültek. Csíkszereda híres város, még a pap is korcsomáros – tartotta a mondás, pedig mint bizonyos Tivali Nagy Imre meghallgatható visszaemlékezéseiből kiderül, a pap ugyan nem volt az, pálinkát viszont minden háznál árultak. (Így aztán nem volt nehéz a kapcsolatfelvétel.)
Címerhistóriák
A következő teremben konkrét korszakhatárhoz érünk: 1876-hoz, amikor létrejött Csíkvármegye Csíkszereda rendezett tanácsú városi székhellyel. Az egykori vármegyeháza kinagyított fotója felett van egy címer, amelynek krimibe illően érdekes története van. 1888-ban került az épületre, amelyet épp az első világháború előtt bővítettek ki, emiatt a címert levették, és töltésnek használták az akkor még mocsaras központi parkban. 2012-ben találták meg a múzeum munkatársai darabokban. A restaurálásról készült kisfilmet a kiállításon meg lehet nézni, el lehet merülni a közigazgatás rejtelmeiben, és a látogató megismerhet egy idegenből jött főispánt, a szabolcsi születésű Kállay Ubult is esküstül, díszmagyarostul. Érdekesség, hogy a kiállított díszmagyar nemes másolat, eredetije a budapesti Iparművészeti Múzeum gyűjteményében van.
Egy városcímer is van itt, amelynek eredete a mai napig tisztázatlan, valószínűleg önjogúlag vették fel. De van itt még egy rejtély: a meghatározás szerint vörös szívből három szál kék virágú nefelejcs nő ki – igen ám, de a szívből kinövő három nefelejcs piros, sárga és fehér. (Ez ám a rejtély!)
Pörgés a századfordulón
Mivel töltötték az 1300 fős város lakói a mindennapokat? Például azzal, hogy az „általános értelmesedés előmozdításáért és a közszellem ébrentartásáért” alapított kaszinóba jártak, egyletben korcsolyáztak, műkedvelő színtársulatban játszottak – még a szegedi vízkárosultak javára is adtak előadást a zsögödi fürdőbe jártak – vagy épp utazgattak, 1897. április 4-től ugyanis megindult a vasúti közlekedés Linzer Ármin és Braun Gyula budapesti vállalkozók által Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy között. A világ pedig a székely körvasúton, sőt még tovább is nagyra nyílt a csíkiaknak. Egy menetrendből kiderül, hogy a 20. század első éveiben a Magyar Királyi Államvasúton a Budapestről 21 óra 15-kor induló vonat másnap hajnali 6 óra 11-kor érkezett Kolozsvárra. Mostanság ha 22.20-kor felülünk a Keletiben a 347-es számú Intercityre, 10.44-kor szállhatunk le róla Kolozsváron. (Igaz, épp pályafelújítanak.)
Még mielőtt nosztalgiázni és „régenmindenjobbvolt”-ozni kezdenénk, lapozzuk át a váróteremben a Daczó Katalin szerkesztette Úti Lapok korabeli újságcikkeit. Kiderül belőle, hogy akkor is voltak, akik a hiszékenységre apelláltak, hiszen a hirdetés szerint Wagner, a Hangszer Király varázsfuvoláján egy óra alatt meg lehet tanulni játszani. És bizony akkor is a bulvár adta el a lapot, és akkor sem készültek el időre a dolgok, és 1896-ban is tökéletesen lehetett hangulatot kelteni egy Idegenek térfoglalása Csíkban című cikkel. Pedig csupán arról volt szó, hogy a vasút építéséhez nem volt elég a helyi munkaerő. A vendégmunkások leginkább fiatal férfiak voltak, élték a maguk életét, az újságírói logika azonban eljutott oda, hogy általánosságban is kimondja: „Nekünk minden idegen bevándorlóval szemben állást kell foglalni.”
Ennek ellenére mégiscsak boldog békeidők voltak ezek. A kiállítás bemutatja a városi mindennapokhoz tartozó üzleteket, a közellátás, a kereskedelem és a vendéglátás intézményeit, köztük a Fekete Sas gyógyszertárat, Csíkszereda legtovább működő mészárszékét, a Turna–Cseh-féle mészárszéket, a csíki cipészetet és sörgyártást (figyelem, nem összekeverendő a Csíki Sör-gyártással!).
Időkapukon át az eufóriától a kiábrándulásig
A 20. század első évtizedében virágzó településre mindkét világháború komoly hatással volt, ami nem csupán az impériumváltásokban mutatkozott meg. Elhelyezkedésénél fogva a várostól mintegy negyven kilométerre húzódott a keleti országhatár, így a férfiakat a harctérre vitték, akik pedig otthon maradtak, menekülésre kényszerültek. 1916-ban Hajdú vármegyét jelölték ki a csíkiaknak ideiglenes tartózkodási helyül. 2024-ben erős fantázia szükségeltetik azt elképzelni, hogyan nézhetett ki a szekérrel, fogattal, gyalog nekiinduló tömeg, de ugyanolyan döbbenetes élmény olvasni az 1944. augusztus 29-i hirdetményt, mely szerint „Jelen felhívás kifüggesztésétől számított egy órán belül mindenki köteles fogatos járművét, legyen az ló vagy szarvasmarha fogat, a bejelentés alkalmával a polgármesteri hivatal által megjelölt helyen egy napi takarmánnyal előállítani”.
A kiállítás bemutatja a két világháború közti időszakban a kultúra, a hagyományőrzés és a sport lehetőségeit, egyesületeit és azokat az embereket, amelyek és akik a magyar nemzeti és kulturális identitás megőrzésében fontos szerepet játszottak. Ezek közül a határ innenső felén a legismertebb az Ezer Székely Leány Napja, amely az 1929-ben elindult szőttesmozgalomhoz kapcsolódott, célja pedig a székely népviselet, a feledésbe merült csíki székely szőttes felélesztése és a székely háziipar megtartása volt.
A második bécsi döntést követő „kicsi magyar világ”-ba az „Isten hozott a Csíki végekre!” felirat alatt mint egy időkapun lehet átlépni. (Egy korabeli fotón is felismerhető a magyar csapatok fogadására emelt díszkapu eredetije.) A kiállítás fotókkal, híradófelvételekkel mutatja be a négy év lelkesedéstől „a háború miatt szaporodó ellátási nehézségek, a megélhetési gondok, az anyaországi tisztviselők lekezelő modora, a katonai behívók, a zsidó lakosság elhurcolása és végül az újbóli menekülés miatt” a kiábrándulásig tartó hangulat ívét. Megrendítő az egyik tárlóban egy koncentrációs tábori rabruha, amely dr. Adler Miklósé volt. Hét családtagjával hurcolták el, de csak ő tért haza Csíkszeredába. Neki a negyedik próbálkozásra sikerült megszökni, Auschwitzból Birkenauba szállítás közben.
A terror éjjel és nappal
A második világháborút követő új államrendbe sokan vetették hitüket és bizalmukat, de az államosítással, a kollektivizálással, a szabad vallásgyakorlás betiltásával, a letartóztatásokkal, az internálásokkal a kiábrándulás itt is hamar elérkezett. A tárlat készítői névsorokkal emlékeznek a bebörtönzöttekre és a politikai okokból kivégzettekre, bemutatják azokat a környékbeli helyszíneket, ahová a rendszer a számára nemkívánatos elemeket kényszermunkára vagy -lakhelyre küldte, de azt is felvillantják, hogyan rejtették el a tiltott tárgyakat, vagy hogy a női börtönben milyen értéket jelentett a vászon. A falak beszélnek: közel hajolva feljelentéseket hallhatunk. Nagy erényei a kiállításnak ezek a mikrotörténetek, a hétköznapok eseményei, amelyek felfoghatóvá teszik a szabadság korlátozásának mértékét, megérthetővé teszik az elnyomás fokát.
Nem csupán szó esik róla, de álló- és mozgókép is megmutatja az 1968-as csíkszeredai megyésítési tüntetést. Az új közigazgatást ünneplő újságcikk elé odakerült az új címer; mindezzel és az iparosítással együtt a városkép megváltozott. 1978–1979-ben kétszáz lakóház, középület, csűr és kert tűnt el a központból, hogy a helyükre a kommunizmus vívmányaként lakó- és intézményblokkok kerüljenek.
A ’60-as évek végének enyhülése és javulása nem tartott ki sokáig, az 1980-as évekre a személyi kultusz és a totalitárius diktatúra elérte a legsötétebb, legmélyebb időszakát. Méretes Nicolae Ceaușescu-kép a falon, nem véletlenül fogalmaz úgy a felirat: „árnyéka az élet minden területére rávetült”. A tárlókban a korszak jellegzetes tárgyai mutatják a mindennapokat párttagsági könyvektől játékokig, hanglemezektől a helyi ruhagyár termékeiig, felvonulási kellékektől iskolai egyenruháig. Ugyanúgy vannak itt kenyérjegyek, mint pártzászlók, egy tévékészülékből pedig a Román Televízió Magyar Adásának fekete-fehér felvételeit lehet nézni a csíkszeredai hokisokról. Ez az a korszak, amelyről már minden látogatónak van saját élménye: kinek azért, mert maga is átélte, míg a legfiatalabbak valószínűleg otthon hallottak róla családi történeteket.
Happy end?
Az utolsó fal 1989. december 22. hangulatát ragadja meg. A falon kivágott címerű, lyukas zászló és Ferenczes István A diktatúra közhelyei című verse, amelyet – mint egy fotó is mutatja – a költő azon a napon a Tapstéren olvasott fel. Alattuk a padlón a szovjet hősök emlékművéről levert csillag. Kicsit belóg a kijáratba. A történelmet nem lehet megkerülni.
Fotók: Gegő Imre / Csíki Székely Múzeum
