Komárom – a hely, ahol Jókai a gyermekéveit töltötte

A Nádor utca Komárom szíve felől indul, itt kezdem én is sétámat a gyermek Jókai Móric lebilincselő történeteit kutatva. Az egykori Rác utcáról Jókai több művében is megemlékezett, az Elátkozott családban így ír róla: „Valami hepehupás kövezet tanúbizonyítá, hogy az a Rác utca: a város legúriasabb része. Itt már emlékezni kezdett minden házra: úgy tetszett neki, mintha messze földről, hosszú útról térne vissza, s most minden ház ismerős arccal nézne reá, s kérdezné: »Hol jártál eddig?«”

Hol jártál eddig? Hol jártál eddig? Ezt kérdezik tőlem is a kövek, ahogy az egyik lábamat rakom a másik elé. S valóban, magamnak sem tudom megmagyarázni, miért nem fedeztem fel ez idáig Jókai szülővárosát, holott életét és munkásságát már jó néhányszor tüzetesen megvizsgáltam. Ám most itt vagyok, kísérőm Szabó Csekei Tímea művészettörténész, aki, mint egy irodalomtörténeti hangszóró, felerősíti a múlt üzenetét komáromi sétánk során. 

„Gyáva voltam, nagyon gyáva”

A gyermek Móric nyomában tehát az egykori Rác utcán indulunk el, ott, ahol valamikor a középkori városkapu állt, ma a Klapka tér őrzi az emlékét. Innen indul nyugat felé, mint egy lassan kibomló történet, áthalad a régi Lúdpiac téren, majd elér a Duna rakpartjához, ahol a város a folyam szélébe olvad. Ezt az utat még a 17. század második felében rajzolta fel az idő, amikor a Pozsony felé tartó kereskedelmi út mentén házak és történetek kezdtek sarjadni. Alsó szakaszát a katolikus templomot követően Szent András utcának nevezték; felső részét pedig a letelepedett délszláv kereskedők után Rác utcának hívták. Mai nevét 1848-ban kapta József nádor emlékére, aki az erődvonal építését kezdeményezte. A város egyik legbájosabb, legemberközelibb utcája ez. Az 1960-as évekig itt élt a délutánok könnyed rituáléja: a korzózás, amelyben a léptek nem siettek, az emberek csak beszélgettek. Szinte látom magam előtt, ahogy a gyerek Jókai itt sétál, és arra vágyakozik, hogy egyszer ő is ilyen úri palotát tudjon biztosítani a családjának. Ma már tudjuk, hogy ezt az álmát is valóra váltotta, igaz, nem Komáromban, hanem Balatonfüreden.

S miközben a lábam alatt ritmusosan történeteket kottáznak a kövek, eszembe jut a néhány nappal korábban átélt élmény, amely szintén Jókaihoz kapcsolódik. A kétszáz éve született nagy mesélőről beszélgettem harminc tinédzserrel, akiktől azt kérdeztem, milyennek látják Jókai Mórt. Nem lepett meg, hogy szakállas, öreg bácsiként gondolnak rá, aki „nagyon vaskos” könyveket írt és szigorú ábrázattal osztotta tudását szerte a világban. Ám hogy milyen volt az író abban az életkorban, amelyben beszélgetőtársaim, a nyolcadikos diákok is járnak, senki nem tudta megmondani, sőt olyan tekintettel néztek rám, mintha abban is kételkednének, hogy az irodalomkönyvekből jól ismert, komoly öregúr valaha volt gyermek. Gondoltam, egy próbát megér, hamar beírtam hát az internetes böngészőbe Jókai Mór nevét, hátha találok róla gyermekkori képet, ami bizonyítékként szolgálhat a leghitetlenebb tinédzsereknek is arról, hogy Jókai nem szakállas bácsiként látta meg a napvilágot 1825. február 18-án. Talán az én hibám, de végül egyetlen gyerekkori képet sem találtam róla, így megkértem a mesterséges intelligenciát, rajzolja meg a 14 éves Ásvai Jókay Móric portréját. Hullámos hajú, érdeklődő tekintetű, jól öltözött fiúcska nézett vissza a képről, a diákok jót nevettek rajta, én pedig megállapítottam, hogy az MI által generált gyermek simán lehetne Jókai. 

Sétánk során aztán Szabó Csekei Tímea mutatott egy önarcképet a 18 éves fiatal íróról, ami nagyon hasonlított a mesterséges intelligencia agyából kipattant személyre. Ez a kép jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonában van. S ha már idegenvezetőmet említettem, megjegyzem, az ő nevét is valamiféle titkos múltbéli Jókai-üzenetként értelmezem, hiszen az író – saját maga is kedvenc regényeként emlegetett – Az arany ember című művének egyik főszereplője, Timár Mihály felesége is a Tímea nevet viseli. Kísérőmnek nem mondom, nehogy bolondnak nézzen, de bizony beszélgetésünk során végig úgy tekintek rá, mint egy megelevenedett Jókai-hősnőre. 

Miután a diákoknak bebizonyítottam, hogy Jókai Mór is volt gyerek, ráadásul egy „jó fej” tinédzser, azonnal nyitottabbak lettek a műveire is. Arra kértek, meséljek nekik történeteket a fiatal Móricról. Több sztorival is előálltam, de a legnagyobb meghökkenést az váltotta ki, hogy Jókai két Lajos nevű testvérét is elveszítette a család, állítólag ezért nem lett ő már Lajos. 

Komárom utcáit róva ismét eszembe jut ez a történet. Sétánk során eljutunk egy házhoz, a Határőr és Jókai utca sarkán áll. Az író másfél éves volt, amikor elkészült a házuk, gyermekkorában ez egy egyszerű, földszintes ingatlan volt. Aztán 1897-ben elkészült a ma is álló, impozáns épület – Jókai Károly, az író testvérének leánya, Etelka és férje, Ihász Lajos építtették. A bejárat fölött elhelyezett címerek az Ihász és a Jókai család jelképei. 

Miközben a komáromi ház előtt állunk, amely ma magántulajdonban van, és nem látogatható, próbálom elképzelni, mit csinálhatott az akkor még gyermek író ezen a helyen. Mesélik például, hogy a kicsi Móric gyorsan tanult, a leckéket pedig úgy memorizálta, hogy az udvarukon álló oszlopokba kapaszkodva forgott. Szinte látom azt is, amint Jókai Móric kilép a kapun és elindul a református kollégiumba, amelynek diákja volt. Tímeával mi is megtesszük ezt az igen rövid utat, ráérősen sétálva sem telik több időbe, mint három perc. Ennek ellenére az író elbeszéléseiből az derül ki, hogy még ezen rövid útszakasz megtétele is rettegéssel töltötte el gyermekkorában, ugyanis szinte mindentől félt. Az iskoláig sem mert egyedül elmenni. Állítólag csak akkor volt hajlandó elindulni, ha valaki a ház kapujától figyelte őt. Félt a szakállas zsidóktól – és félt attól, hogy elkapják és élve eltemetik. Félt a veszett kutyáktól is. Önéletrajzi feljegyzéseiben azt írja: „a kutyáktól még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán.” A jó öreg asszonyban pedig bevallja: „Gyáva voltam, nagyon gyáva.”

Váli Ferenc, a példakép

Miközben Jókaiék egykori családi házától a kollégium felé tartunk, Tímea azt meséli, hogy a kis Móric nagyon gyakran inkább otthon játszott, a házuk udvarán vagy a kert hátsó szegletében. Azt a helyet különösen szerette. Kukoricaszárból kunyhót épített magának – egy saját kis házat, ahol elbújhatott a világ elől, ahol játszhatott, faraghatott. Mindenféle botokat, íjakat, képzeletbeli fegyvereket készített. Elképzelte, hogy majd jön az ellenség, és ő megvédi magát – s talán az egész világot. Néha kis bogaraknak ásott sírkamrákat. Egyik alkalommal egy barátja is végignézte, de unalmasnak találta a dolgot, ezért faképnél hagyta Móricot. 

Ám mielőtt elkönyvelnénk, hogy a fiatal Jókai magának való, unalmas gyerek volt, jobb, ha arról is tudunk, hogy a huncutságért sem kellett a szomszédba mennie. Maga is leírja, hogy volt, amikor barátaival birkózott, és persze az is előfordult, hogy füllentett. Pápán, ahol Petőfivel barátságot kötött, kifejezetten kinyílt a személyisége. 

– Tanulmányait itt, Komáromban kezdte, az egykori református kollégiumban, innen Pápára, majd Kecskemétre került. Pápán ismerkedett meg Petőfi Sándorral, barátságuk Kecskeméten mélyült el. 1842-ben, amikor Petőfi Orlai Petrich Somával Komáromban meglátogatta Jókait, akkor náluk lakott – magyarázza idegenvezetőm. – Mikszáth Kálmán, akit a Révai Kiadó bízott meg Jókai halála után az életrajza megírásával, több anekdotát is megőrzött számunkra Jókai Mór élete és kora című művében. Mikszáth ugyanis többször járt Komáromban, ahol egykori családtagokat, iskolatársakat, barátokat keresett fel. Az egyik anekdota szerint Petőfi egyszer meglátogatta Jókaiékat. Mór édesanyja egyszer elszólta magát: „Lakőr.” Erre Petőfi nevetve közbeszólt: „De hát franciául az lökőr.” Mire Jókai édesanyja: azt felelte, ő nem franciául beszél, hanem a kutyájukat hívja, akinek ez a neve: Lakőr.

Mindketten jót derülünk a történeten, sajnálom, hogy ezt a sztorit nem ismertem, amikor a múltkor a diákokkal találkoztam, azt sejtem, őket is megnevettette volna. Közben megérkezünk a református kollégium épületéhez. A fák, az épület kövei mind a gyermek Jókairól mesélnek. Talán itt még filmszerűbben pereg a szemem előtt a korabeli „Jókai-mozi”, amelyben a diák Móric a főszereplő. Szemben velünk a templom, az, amelyiknek kőtornya Jókaival együtt nőtt nagyra.

Jókai 1831 és 1835, valamint 1837 és 1840 között volt a kollégium diákja – de vajon mi történt 1835 és 1837 között? Ebben az időszakban Pozsonyba küldték, német szót tanulni. Akkoriban ez volt a szokás, a pozsonyiak pedig Komáromban tanultak magyarul. 

Amikor 1837-ben visszatért Komáromba, édesapja már nagyon beteg volt, és még abban az évben meghalt. Ekkor került különösen közel egyik tanárához, Váli Ferenchez, aki nemcsak pedagógusként, hanem emberileg is példaképévé vált. Később Váli Ferenc feleségül vette Jókai nővérét, Esztert. Móric így emlékezett róla: „Volt nekem egy kedves mentorom, kinek mindazt, ami valaha jó volt bennem, köszönhetem.” Hálás volt neki, amiért megtanította beosztani az idejét, hogy egyetlen óra se vesszen el. Hajnali öt órakor már ott ült nála különórán, franciát, olaszt tanult. Váli Ferenc gitárkísérettel tanította énekelni, de a szigora is legendás volt.

Az írónak a zsebpénze beosztásáról is maradt emléke, amit felnőttként meg is írt. Ebből kiderül, hogy a kántus, vagyis az iskolai gyerekkórus, a református temetéseken énekelt. A szolgálatért zsebpénz járt, tehetősebb családtól több, szegényebbtől kevesebb. De mi lett a pénzzel? A piacon volt egy borbélyműhely, ott lebzselt egy rendetlenkedő borbélylegény. „Amint a temetésről visszatértünk – írja –, egyenesen berukkoltunk a borbélyműhelybe, és ott aztán késő estig játszottuk a capári cvikket.” A pénzük természetesen elfogyott. Otthon persze azt mondták, hosszú volt a búcsúztató, ezért nem értek haza időben. Ez már egészen megszokott dologgá vált. Aztán egy reggel, ahogy megszólalt az iskolai csengettyű, helyet foglaltak a padban, belépett a professzor, és számonkérte Móricot, hogy volt-e a borbélyműhelyben. Jókai mentegette magát, hogy csak háromszor. De addigra már három ütést kapott a hátára. A következő diák, Szikra Ferkó, szintén hármat kapott. Váli végigpüfölte az egész osztályt. Egy sem maradt veretlen. „Olyan síráskoncert volt ott, hogy sohasem hallottam szebbet” – írta Jókai. „És ezzel kiűzte belőlünk heroikus kúrával a capári cvikk ördögét. Az Isten áldja meg érte. Bár még egy negyediket is húzott volna a hátamra, hogy a tarokkozás ördögét is kiverte volna belőlem.”

Ahogy nézem az ikonikus iskolaépületet és beszippantom a levegőben terjengő májusi virágok illatát, felidéződik bennem, ahogy Jókai a kertészkedésről írt, amit szintén ezen a helyen szeretett meg. „A poézis és a kertészet – ezt a kettőt őriztem meg, amit tanáromtól kaptam” – írta, és hozzátette: ez a szenvedély vele maradt élete végéig.

És ha már Komárom, szót kell ejteni Jókai kedvenc regényéről is. Többször nyilatkozta, hogy Az arany ember áll a legközelebb a szívéhez. Főszereplője, Timár Mihály alakját Domonkos János, egy gazdag komáromi gabonakereskedő ihlette, akinek telke épp a kollégiummal szomszédos háztömbben volt. Jókai már gyerekként sokat hallott róla. Amikor szüleivel sétáltak a dunaszigeti kertben, emlékezete szerint édesanyja egyszer odasúgta az apjának: „Ez a Domonkos János már vagy fél éve nincs itthon – valószínűleg szeretőt tart magának valahol.”

Az írás folytatása a Magyar Kultúra magazinban olvasható.

Fotók: Éberling András  / Magyar Kultúra magazin