Sem csellel, sem erővel

Komáromnak rendkívül előnyös földrajzi fekvése miatt már a rómaiak idején stratégiai fontosságú légióstábora volt. Brigetio kőerődítménye a Vág-Duna és a Duna összefolyásánál épült. A honfoglalás után földvár, majd IV. Béla uralkodása alatt erős kővár jelezte az átkelő fontosságát. Hunyadi Mátyás (1458–1490) Komáromban pompás várat és palotát építtetett, és dunai flottájának egyik legfontosabb kikötője is Komárom lett. A vár 1527-ben került a Habsburg uralkodók kezére és évszázadokon keresztül birtokukban maradt. Buda 1541. évi török megszállása I. Ferdinánd uralkodót (1503–1564) új végvárrendszer kiépítésére ösztönözte.

A komáromi Öregvár tervét a neves várépítész, Pietro Ferrabosco készítette el; építése 1550-ben kezdődött, de végleges formáját csak 1592-ben nyerte el. A komáromi végvárban naszádosok, huszárok, tüzérek és gyalogosok teljesítettek állandó szolgálatot. A várostól vizesárokkal leválasztott, teknős formájú várnak öt bástyája volt. A hatalmas, kőből épített várfalak a széles és mély várárokból emelkedtek ki. A kiugró bástyákon (úgynevezett olaszbástyákon) elhelyezett ágyúk oldalazó tüze védte a két bástya közötti várfalat, a vizesárok teljes szélességét, a szomszédos bástya oldalát és homlokzati falát. Ezt a fajta modern tűzrendszert alkalmazták az erődrendszer kiépítésénél is.

A vár próbatételére 1594-ben került sor, amikor Szinán pasa Győr elfoglalása után százezres sereggel Komárom ellen vonult, és október 7-én megkezdte a vár ágyúzását. A súlyos harcok során a védők sikerrel állták az ostromot, és csaknem háromhetes küzdelem után a török sereg kénytelen volt elvonulni. A várat a 17. század közepén tovább erősítették. Az Újvár építésének első üteme 1663-ban indult, teljesen pedig 1673-ban készült el – ezzel már egy erődcsoport uralta a környéket. A török háborúk befejezésével Komárom erőssége egy időre megszűnt végvárnak lenni, illetve az ország közepén elvesztette jelentőségét.

A 19. században kiépül a komáromi övvár, a Monarchia utolsó védőbástyája

A franciák elleni koalíciós háborúk újra a komáromi várra irányították a figyelmet, ugyanis támaszpontokra volt szükség a Duna mentén. A komáromi felújítási és bővítési munkálatok éppen hogy elkészültek, amikor 1809-ben a Napóleon által elfoglalt Bécsből menekülve I. Ferenc (1768–1835) és az uralkodóház már az újonnan felépült erődben talált menedéket. Az uralkodó itt hozott döntése alapozta meg a komáromi erődrendszer kiépítését, amely azután 1877-ig tartott. Az 1848–49-es szabadságharc megtörte az építését, de egyben – 1850 után – új lendületet adott neki. A szabadságharc eseményei, Klapka György honvédtábornok komáromi várvédelme után folytatódott az erődrendszer kiépítése.

1850-ben Simunich altábornagyot nevezték ki a vár parancsnokának, és ezzel egy időben elkezdődött a homokhegyen a Monostori erőd építése, a Csillagerőd újraépítése. A Vág-vonal építését 1870-ben, a Monostori erődét 1871-ben, az Igmándi erődét 1877-ben fejezték be. Kialakult a komáromi övvár ma is látható formája. A védett területet körülölelő övváraknak az volt a rendeltetésük, hogy a várat, a várost és a benne épült katonai objektumokat az ellenséges tüzérségi behatás és gyalogsági támadás ellen biztosítsák. Az ellenséges tüzérséget olyan távol kellett tartani, hogy ne tudja tüzével a belsővárat (Noyau) és a köré épült várost elérni. Az 1880-as és 1890-es években, amikor Krakkó és Przemyśl várait korszerűsítették, a szárazföldi tüzérség legnagyobb lőtávolsága körülbelül nyolcezer méter volt, így a védőöv egyes védműveit legalább ilyen távolságra kellett építeni. Így viszont az ellenséges ütegek – a gyalogsági fegyverek hatótávolságán kívül – a szélső erőd elemektől legalább kétezer méter távolságra voltak kénytelenek tüzelőállást foglalni. Így a belső magtól legalább tízezer méterre szorultak ki, amely biztonságosabbá tette a védendő objektumokat. Ezeket az erődépítészeti megoldásokat láthatjuk a komáromi erődrendszer épületegyüttesein is.

Az erődrendszerek feladata a Monarchiában is az volt, hogy elrettentse a támadót a hadműveletek megindításától, illetve megőrizzen bizonyos stratégiailag kiemelten fontos szárazföldi és vízi utakat, átkelőket, hidakat. Nem kevésbé volt fontos, hogy erőket kössön le a hadszíntéren az esetleges ostromával vagy körülzárásával, ezzel időt nyerjen, mindemellett súlyos veszteséget okozva az ellenségnek. Miután 1911-ben Gyulafehérvárt az erődök sorából törölték, Magyarországon már csak két erődrendszer maradt: Komárom és a kisebb jelentőségű Pétervárad. A Vág folyó Dunába csatlakozásánál fekvő Komáromnak kettős hídfő szerepe volt, amennyiben a Monarchia haderejének a folyókon az átkelést mindkét irányban lehetővé tette. Az Osztrák–Magyar Monarchia belsejében azonban jelentősége lecsökkent és csak az utolsó védővonalban szerepelt.

A világháború előtti hadműveleti tervek kidolgozásánál azzal számoltak, hogy a haderő az akkor potenciális ellenségként tekintett két déli országgal, Olaszországgal és Szerbiával szemben még helyt tud állni, de ha egyidejűleg még Oroszország is támad, akkor Komárom védelmi szerepére is sor kerülhetett volna. A Duna-menti támaszpontok, Krems, Tulln, Bécs, Pozsony, Esztergom, Budapest mellett csak Komárom volt állandó jellegű erődítmény, így ezt az övvárat jogosan nevezték a Monarchia utolsó védőbástyájának. A háború előtt a hadvezetőség az erődépítésekre megszavazott összegeket ausztriai területen (Krakkó, Przemyśl, Trient, Pola, Cattaro), valamint a tiroli és karinthiai völgyzárak modernizálására és kiépítésére használta fel, így Komárom korszerűsítése elmaradt. Ennek „köszönheti” ma is az 1877-ben – az utolsónak megépült Igmándi erőddel – kialakított eredeti rendszerének meglétét.

„A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”

A Dobó István-idézetet jól ismerjük Eger 1552. évi ostroma óta, a vártüzérség meghatározó szerepét pedig minden várostrom alkalmával megtapasztalhatták a védők és az ostromlók egyaránt.  A falakat tekintve Komáromban erős védelmi vonal épült ki: Nyugaton, a Dunánál kezdve, a városon kívül észak felé a Nádor-vonal húzódott összefüggő, falazott, bástyázott vonalat képezve, az I–VI. számú védőműveket foglalva magában. Folytatólagosan haladva, a Vág folyó mentén húzódott a hasonlóan kiépített Vág-vonal a VII–XI. számú védőművekkel. A fal mögött épült ki a kimagasló várhalom (VIII/a) a messzehordó üteg elhelyezésére. A XI. számú erődhöz csatlakozott az Újvár, mellette a Öregvár, amely gyakorlatilag a Vág–Duna és a Duna torkolathoz kapcsolódik. A Vág folyó keleti partján a régi vág–dunai hídfő épült ki. Ez a főerődből és mindkét oldalon három-három régi, kőből épített sáncból állt – utóbbiak a keleti oldalon egészen a Dunáig terjedtek.

Az erődrendszer északi részét két-három kilométer távolságban előtérállásokkal biztosították, amelyeket tüzér ütegekkel szereltek föl. Szerepük az volt, hogy tüzükkel szétbontakozásra kényszerítsék és zavarják a támadásra készülő ellenséges erőket, valamint előbb tüzelőállásba kényszerítsék tüzérségüket, ezáltal is távol tartva őket az erődrendszer belsejétől. Az erődrendszer déli részén, a Duna jobb partján, a vág–dunai hídfőtől folytatva a régi Duna-hídfő húzódott, amelyben a Csillagvár volt a főerőd, mellette mindkét oldalon három-három régebbi sánc. A déli oldalon – bár tervekben szerepelt – nem volt összefüggően kiépített védővonal. Egymástól néhány kilométerre, a Duna-hídtól déli irányban az Igmándi erőd, nyugaton a Monostori erőd állt közvetlenül a Duna partján. Az egész komáromi erődrendszer állandó jellegű erődítéseinek kerülete 12 kilométer volt.

Komárom korábbi erődítései részben az olasz módszer figyelembevételével (a bástyák hegyes szögűek és viszonylag közel vannak egymáshoz), a későbbiek pedig a francia Montalembert-féle (bástyázott, kifelé laposan törött) védővonalak alkalmazásával készültek. Előbbihez tartozik az Öregvár, a Vág-dunai hídfőerőd és a Csillagvár, utóbbihoz az Újvár. A Nádor-vonal, az Igmándi és Monostori védőmű a 19. században készült, amikor már részben számításba vették a huzagolt lövegek megnövekedett lőtávolságát és az új lőszerek hatóerejét is.

A Nagy Háború időszakában a mozgósítás után az erődrendszer védőrsége – az ott állomásozó vártüzérségen kívül – néhány népfelkelő gyalogezredből és huszárszázadból állt, amelyeket tábori tüzér ütegek, valamint utász- és árkász századok és népfelkelő munkás osztagok erősíthettek meg. Komárom erődrendszerével ugyan számoltak a háborúban, de az itt diszlokált csapatok zömét úgynevezett elvonuló alakulatok képezték. Az erődrendszer a védelmi hadművelet során a tervek szerint mintegy harmincezer katonát igényelt. Ez azt jelentette, hogy egy védendő méterre két-három katonával számoltak. Komárom védő csapatai 1849-ben körülbelül 18 ezer főt tettek ki, így a legelső védővonal minden méterére akkor átlag csak egy-két ember jutott.

Komárom övvárának (erődrendszerének) tüzérségi anyaga elavult volt még galíciai Przemyśl és Krakkó vártüzérségéhez képest is. A Monarchiában – éppúgy, mint más haderőben – a korszerű löveganyagot elsősorban a tábori tüzérség kapta meg, így az onnan származó anyag, amely már nem volt olyan hatékony, került az erődökbe. Természetesen ez alól kivételt képeztek a kifejezetten erődlövegnek készült fegyverek.

A komáromi erődrendszer lövegeinek számát a 20. század elején kb. 350–400-ra tehetjük, a hozzá szükséges állományt pedig négyezer főre. Ezt a létszámot a már békeidőben ott elhelyezett cs. és kir. 6. vártüzérezred mozgósítás esetén teljes egészében fedezte.

A komáromi erődrendszer védőképességét számos gyakorlaton tesztelték ugyan, de soha nem volt hadműveleti alkalmazás. Tüzérei pótlásként hadműveleti területen vitézkedtek, haditechnikai eszközeinek egy részét máshol vetették be. Ugyanakkor az osztrák–magyar erődrendszerek kidolgozott védelmi szisztémáját más erődrendszerben élesben kellett alkalmazni. Ilyen volt Przemyśl övvára 1914–1915-ben.

Erősség a tűzvonalban

Przemyśl, a Galícia közepén található kisváros stratégiai fekvésének köszönhette, hogy az 1870-től meginduló erődítési munkálatok révén az első világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia legfontosabb erődrendszerének központjává vált, amely az orosz haderő egyik fő előrenyomulási irányában a város mellett a San folyón átvezető hidakat és a Monarchia belsejébe, Magyarországra vezető utakat védelmezte. Az erődrendszer még nem volt teljesen kész, amikor 1914 nyarán mozgósították az osztrák–magyar és az orosz haderőt. A békében el nem végzett munkákat gyorsított ütemben zömmel magyar munkásosztagok végezték, de Európa egyik legnagyobb erődrendszere monumentalitása ellenére így sem vált korszerűvé. Az övvár védendő objektumait ebben ez esetben kettős övgyűrű vette körül.

A Przemyśl körüli erődök 52 kilométer hosszú, egymáshoz kapcsolódó láncolata védőgyűrűként fogta körül a megóvandó területet. A külső vonal 37 kisebb-nagyobb vasbeton erődjéből 13 volt újabb, páncélkupolás (ezek a veszélyes keleti-délkeleti, illetve északnyugati részeken összpontosultak). A belső gyűrű – amely csak rendkívül gyengén volt kiépítve – mintegy 18 kilométer hosszan fonta körbe a várost. Az orosz haderő 1914. őszi előrenyomulása visszavonulásra késztette az addig sikeresen harcoló osztrák–magyar 3. és 4. hadsereg csapatait. A visszavonulási hullám szeptember 13-án érte el Przemyślt. Ekkor került ide a magyar királyi 23. honvéd gyaloghadosztály mint a védőerő főtartaléka és legjobban felszerelt alakulata. A hadosztály parancsnoka fogarasi Tamásy Árpád altábornagy, egyben Przemyśl helyettes várparancsnoka, aki a védelem igazi lelke, az összesen 18 novemberi és decemberi kitörési kísérlet irányítója volt.

Az első ostrom idején összesen 130 ezer katona tartózkodott az erődben. A védősereg gerincét a m. kir. honvéd alakulatok, a gyulai 2., a szegedi 5., a verseci 7. és a lugosi 8. gyalogezredbéli bakák, a 2. honvéd tábori ágyúsezred képezték, kiegészülve már ekkor a 3. és 4. honvéd menetezredekkel. A 6. menetezred állományát a véres veszteség pótlására október közepén a négy fentebb jelzett törzsezred között szétosztották. A védősereg részei voltak még a m. kir. 16. honvéd menetezred, a magyar királyi 97. népfelkelő gyalogdandár, valamint egyéb osztrák Landsturm- és Landwehr alakulatok. A fő teher a magyarokra nehezedett.

„Tudtuk, hogy a vár megtartása csak a mi szívós kitartásunktól függ itt is, mint a lezajlott Nagy Háborúban mindenütt, ahol erélyesen cselekedni és vérezni kellett, a magyar katona állott az első sorban!” – mutatott rá Tamásy altábornagy 1925-ben. A visszavonuló osztrák–magyar erők szeptember 16-án hagyták magára Przemyślt, amelyet a 3. orosz hadsereg ostromgyűrűbe zárt. Hermann Kusmanek gyalogsági tábornok, az erőd parancsnoka azt a parancsot kapta, hogy mindvégig tartsa az erődrendszert, és minél több ellenséges erőt kössön le, ameddig csak tud.

1914. október 5–7. között a cáriak heves tüzérségi előkészítés után megrohanták a váröv keleti erődjeit, de a védők visszavertek minden támadást. Az oroszoknak mérhetetlen veszteségek árán ekkor sikerült betörniük először és utoljára az I/1 Lisyczka erődbe, de néhány óra múlva a magyar csapatok onnan is kiszorították őket. A három napig tartó harcok során a védők kétezer, a cáriak húszezer fős veszteséget szenvedtek.

Kovács Vilmos cikke a Magyar Kultúra magazin 2023/10. számában jelent meg. Fizessen elő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa!

A magazin további tartalmai itt érhetőek el.

A nyitóképen a komáromi csillagerőd. Fotó: Balogh Zoltán / MTI