Indulat, szenvedély és humor – Emlékezés Gyurkovics Tiborra

Ha valakit az ötvenes években előnytelen származása miatt nem vettek fel egyetemre, legfeljebb jelentkezett a Pedfő (Pedagógiai Főiskola) orosz szakára vagy egy másik főiskolán gyógypedagógusnak, és ott szerezhetett diplomát. Így járt Gyurkovics Tibor is a piarista érettségije után. (Az sem volt jó pont, hogy apja jogász volt, és a háború alatt a Kenyérgyár igazgatója.) Amikor szelídebb lett a rendszer, elvégezhette a bölcsészkaron a pszichológiát, de addig külvárosi iskolában tanította a nehéz sorsú gyerekeket. Ez meg később az Országos Ideg-és Elmegyógyintézetben töltött pszichológusi munkája során szerzett élménye elmélyítette benne az élet peremén élők nyomorúsága iránti együttérzést.

Verseiben, novelláiban, regényeiben és drámáiban az emberi kapcsolatok végtelen változatában felizzik a szeretet bilincsében élő, abból szabadulni akaró, de máris újabb szeretetbilincset kívánó, bilincsben és bilincs nélkül egyaránt szenvedő ember.

Nagy Jézus-hívő volt, jellemző a vele való azonosulási vágyra, hogy a hetvenes–nyolcvanas években a Magyar Nemzetben megjelent tárcáit Jezovicsként jegyezte.

Első verseit Weöres Sándornak akarta megmutatni, felhívta telefonon, hogy meglátogathatja-e. – Előbb olvassa be az egyik versét – mondta a költő. Tibor beolvasta. Kis csend, majd Weöres azon a gyermeki hangján: – Jól van, uram, jöhet…

Nem volt könnyű az indulás a forradalom utáni időkben, de 1961-ben megjelent megjelent az első kötet, a Grafit. A versekből érezhető kívülállásért és még a következő Kenyértörésért sem jár dicséret. Majd csak hetvenes években, a Ne szeress, ne szeress kisregénnyel sikerült elismerést szereznie.

Ebben az időben kezdődött színházi pályafutása is, a Madách Kamarában bemutatták Estére meghalsz című drámáját Domján Edit és Mensáros László szereplésével. Ezután sorra születtek darabjai, a magyar abszurdok, Az öreg című Páger Antallal és Bilicsivel a Pesti Színházban, ami után jóformán háziszerzője lett a Vígszínháznak. (Csóka család, Nagyvizit, Fekvőtámasz), de a vidéki színházak is sorra bemutatták műveit. A Fekvőtámasz veszprémi előadásán az Ezredes szerepében maga is fellépett, színészi vágyait érezhette beteljesülve. S ha már ezt említem, hadd mondjam azt is, hogy ez a tehetsége a társasági életben, de a különböző előadásaiban, rádió- és tévészerepléseiben is érvényesült.

Szenvedélyessége, humora lenyűgözte a hallgatóságát, bűvkörébe vonta a nőket, elragadtatta a férfiakat.

Mágus, nevezte el monográfiájában egyik méltatója, s ha ő derült is ezen, de elfogadta.

A költészet volt igazi terrénuma, ám tehetsége és munkaképessége sem ismert határt. A hatvanas évek közepétől elfogadott, keresett és sikeres író, szerző volt, s anélkül, hogy belement volna bármilyen művészi vagy politikai kompromisszumba, kiadók, színházak várták műveit.

A hatvanas évek végétől, de különösen a hetvenes években színes és gazdag volt az irodalmi és a színházi élet. Olyan színművek születtek, amelyek már nemcsak a hazai közönséget kötötték le, többek között azzal is, hogy tematikájuk révén a publikum összekacsinthatott a politika feje fölött a színpaddal, de érvényesek voltak a határainkon túl is.

A bőség zavarában vagyok, rengeteget tudnék mesélni arról a fél évszázadról, amit barátságban töltöttünk. Nemcsak mi ketten, de az a szoros írói kör is, amelyik nagyjából együtt indult 1957–58 után. Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Kiss Dénes és persze még mások is becsültük egymás munkásságát, összejártunk, együtt utaztunk a végtelen vonatúton Moszkvába, később riportutakra a Délvidékre, Kárpátaljára, Burgenlandba, örültünk a másik sikerének, közös ügynek tartottuk.

Szerette a képzőművészetet, lakása falát szinte teljesen beborították a festmények, grafikák, a Magyar extázis című kötetében 107 kép ihletett 107 verset.

Szellemes kiállítás-megnyitói szobrászok, piktorok műveinek lényegét tárták fel a vernisszázsok közönségének.

Szarkazmusa publicisztikájában olykor felborzolta a kedélyeket, a Magyar vadkan tárcagyűjteményében, már a kilencvenes évek felé egyre élesebb kritikák olvashatók. Metsző humorával nevetségessé tette a Kádár-rendszert a Szent Bal vagy a Ballada a rendszerváltásról című szatirikus eposzokban.

Ott volt a Magyar Művészeti Akadémia megalakulásánál, létrehozta az Írók Egyesületét és a Lyukasóra című, máig megjelenő folyóiratot. Ifjúsági irodalma is jelentős, a Rikiki, a Kudi, a levegőember és más történetek, a gyerekeknek írott versek, a Kiskutya, nagykutya című mesemusical, a lányainak írt Tintapaca csak egy-kettő a bő termésből. 

Élete utolsó éveiben jó barátságban volt Hernádi Gyulával. Naponta telefonoztak: Még élsz? Még élek? Megviselte Gyula halála. Akkor már ő is beteg volt, ismerte a reá tört véget, de nem törődött vele, élt, klasszikusokról tartott lenyűgözően érdekes előadásokat, írt és írt, a Nógrád megyei Szadára vonult későn vett, békés parasztházába, szembenézett a sorssal, és gyönyörű versek születtek a falusi reggeleken.

Tizennégy éve ment el, november 16-án. Rákoskeresztúron a családi kriptájukba temették. Ez a kripta szerepel a Csóka családban – eredeti címén Őszinte részvétem –, a Pesti Színházban játszott fergeteges című abszurd komédiájában. Méricskélnek és veszekednek a családtagok, hogy majd ki hova fér el. A nézőtér dőlt a nevetéstől…

Esett az eső
azon a novemberi napon.  Szomorú, borús,
nyirkos ősz volt.

Tizennégy éve.

Nyitókép: Gyurkovics Tibor Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, pszichológus. Fotó: MTI/Ilovszky Béla