Kiégett fűben lépkedek, ezer tücsök ugrik el a lábam elől, a száraz szálakat megbolygatva zörrenő hangokkal telik meg a levegő. A lapos tájból három hatalmas kürtő emelkedik ki. Hűtőtornyok ezek. Az Inotai Hőerőmű óriási kéményei, amelyek ma már csak a homogén természeti látványt megtörő, indusztriális esztétikájukkal kísérteties hatást keltő alakzatok. Ezek felé sétálunk, mert bár a terület le van zárva, a turajo.hu sétavezetője, Raffai Csilla segítségével mégis bejárhatjuk az ipari létesítmény minden zegzugát. 

Az egykor a November 7. Erőmű nevet viselő létesítményt az első ötéves tervben Várpalota keleti külterén kezdték el építeni 1950 márciusában.
Fotó: Fortepan/Szánthó Zoltán

1951. november 7-én kezdve meg a próbaüzemét. Bár ekkor még nem indult el minden gépezet, az elvtársak és az elvtársnők aznap reggel először áthaladtak a propaganda-jelmondatokkal teletűzdelt kapun. A szondát megfújva és a csomagjaikat megmutatva megkezdhették a haza építését és épülését szolgáló munkájukat. A főbejárat grandiózusságát ma már csak fotók jelzik. A lelkesítő, embernagyságnál nagyobb női és férfi Ideál szobrokból már csak egy talapzat maradt, a Tiéd a gyár, magadnak építed! jelszó is eltűnt azóta. De mi sem jól szabott munkásuniformist viselünk, hanem citromsárga munkavédelmi sisakot. Az enyém gyakran megkoppan, sosem hajolok elég mélyre.

A kapun áthaladva szemben azok az ablakok tekintenek ránk, ahonnan egykor az igazgatók és vezetők nézték, amint alkalmazottaik nagy elánnal érkeznek meg túlteljesíteni az előírt feladatot. A Megbeszélés szobor mellett elhaladva a kazánház felé tartunk, ahol Mazsola árválkodik egymagában. Ez a zöld mozdony 1954-től hordta-vitte a szenet a gyárterületen belül, hogy a csilleszalagoktól a helyi lignitnél jobb fűtőértékű szenet gyorsabban lehessen egyik pontból a másikig eljuttatni. 

Ma már rozsda borítja Mazsolát is. A cipőnk szénportól lesz fekete, ahogy elhaladunk a Nagy Ferde mellett, amely a háromcentisre tört széndarabkákat vitte fel a bunkerekhez.
Fotó: Soós Bertalan

Ez a hatalmas építmény dominálja a látványt, úgy hat, mint egy óriási indusztrális dizájnnal ellátott csúszda. Amikor ígéretet kapunk, hogy felülről majd bele is nézhetünk, kicsit beleremeg a gyomrom. De most még bőven a talajon vagyunk. A régi művezetői irodákban a széthajigált, a tervszerű megelőző karbantartásról szóló iratokat lapozgatjuk, olykor felnevetve az előző rendszer irodistáinak túlkapásain. A férfiöltöző romjain egy korabeli pornómagazin kitépett lapjára bukkanunk. Az erotikus tekintettel a kamerába bámuló, testüket érzéki pózba csavart modelleket nézve megindul a fantáziánk: ötven évvel ezelőtti jelenetek peregnek le képzeletben a szemünk előtt, amikor az elvtársak bejöttek ide átöltözni, melegedni…

A műhelyben már csak egy-két rozsdás tárgy őrzi a múlt pillanatait, ám a raktárban még állnak a polcos rendszerek.

Fotó: Soós Bertalan
És bár az elvtársak többsége a szabadidejét pihenéssel, barátkozással és férfimagazinok lapozgatásával töltötte, volt itt egy ember, aki a pihenőkben szanszkritül és héberül tanult, a raktárosi munka mellett éjszaka és hajnalban Az ősök nagy csarnoka fordításait készítette.

Hamvas Béla 1951-től négy éven át dolgozott itt raktárosként. A kor kollektív őrületében, a politikai gyanakvás légkörében be kellett lépnie a földi pokolba. A hangszóró reggel hattól este tízig bömbölt, több száz ember napi tizenkét órán át taposta a sarat, túrta, cipelte a földet, szerelte a vasbetont. Barátjának erről a helyről egy levélben írta: „A középpont a korcsma és a népbolt. Itt benne vagyok a templomtalan tömegben. Gyűjtöm azokat a szavakat, amelyeket itt a legtöbbször használnak, persze trágárságok, és a katonaság ehhez képest igen finom hely volt… Azt hiszem, kevés ember ússza meg ezt belső károk nélkül. Az őrültség, a nevetségesség és az erkölcsi sötétség teljesen egyforma. Mindez eszeveszett iramban, hogy fel se lehessen eszmélni.”

Fotó: Soós Bertalan

A kazánházba lépve szinte megértjük azt, amiről Hamvas beszélt. Ebben a grandiózus épületben, ahol mindent ellepnek a vasbeton szerkezetek, ahová nem szűrődik be fény, és ahol egész nap a kazánok zaja bömböl, ott tényleg kivész valami az emberből.

Most azonban „– Magam vagyok / És hallgatok. – / Már nincs sehol sem ének, / Halk visszhang sem felel, / S a fiatal hő vágyak / Többet nem keltik fel / A dermedt lelkeket”.

A hangárszerű csarnokon oldalt futó lépcső vezet felfelé. Remegnek alattunk a fémrácsok, a szintek emelkedésével a gyomrunk is egyre erősebben liftezik. De nekünk most arra kell figyelni, hogy a szűk járatokon ne bukjunk fel és ne verjük be a fejünket. Aztán egyszer csak kiérünk. Az épületóriás tetejéről ellátunk a végtelenbe, balra a 8-as úton autók robognak, jobbra egy kiszuperált szélerőmű. Szemben Várpalota húzódik, a látképet a három hűtőtorony árnyalja, hátrafelé pedig a Bakony lankái festik a tájat. 

Fotó: Soós Bertalan
Várnék itt egy naplementét, hogy a totális giccs gyönyörében magam is feloldódjak, de elindulunk lefelé, hogy szintenként megismerjük ezt a böhöm épületet.

Eggyel lentebb a szénbunkerek felső nyílásai mellett lépkedünk. Csak óvatosan és kizárólag a széleken, mert középen megvan rá az esély, hogy száz métereket zuhanhassunk. Az meg, ugye, eléggé megölné ezt a mostani mókát. Aztán tényleg bekukkantunk a Nagy Ferde gyomrába. Szédítő a mélység, ahová lelátunk, kezem-lábam beleremeg, de bármennyire is reszketek, azért persze azt nem hagyom ki, hogy ne fotózzak bele ebbe a lyukba is.

Eggyel lentebb egy hatalmas, üvegablakos csarnokban állunk meg, horrorisztikus a látvány még így, nappal is. Nem is csoda, hogy rengeteg film helyszíne volt már ez a tér (például a Szárnyas Fejvadász 2049 néhány jelenete is itt forgott). Sétálok a romok között, olykor egy fél pár cipő, máskor egy táskarádió ötlik a szemembe. Az egykori dolgozók szívdobbanásait rejtik a falak. Az elmúlásban hirtelen kicsendül / A dolgok mélyén alvó dallam is / S szívünkben tovább zeng minden, mi eltünt.

Fotó: Soós Bertalan
Tudod, hogy hány kisértés, / a semmi és üresség késdobáló / hány és hány pokla leskel itt reám? 

Szédítően hat rám ez a tér, magába szippant, felszabadító belőle kijönni. A levegőben szénpor szagát viszi a szél, mégis visszakerülünk a jelenbe. A téglaépület mellett elhaladva a középső kürtő felé vesszük az irányt. Lépcső vezet befelé, kisebb csoportokban haladunk az óriási üregbe. Bent egészen elképesztő magassággal szembesülünk, a kürtő szájára félkörívben világosságot húz a nap. 

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Tücskök neszeznek mellettünk, ahogy áthaladunk az egykori Béke Művelődési Házba, ahová a készenléti lakótelep családjai a munka befejezte után eljárhattak szórakozni. Most mi is erre készülünk, vetítés, fényinstalláció, majd hajnalig tartó party vár minket. Előtte azonban még elképesztő műalkotásokat fedezünk itt fel.

Azt már ideérkezve észrevettem, hogy a 8-as út felőli falon Pátzay Pál és Somogyi József A szén felhasználása munkája látható a téglába vésve. Ez a narratíva folytatódik a fő homlokzaton is. Ott egy-egy emberi alak jelképezi az egyes művészeti ágakat: olvasás, zene, szobrászat, színjátszás, tánc, rajzolás, fényképezés. Az épület jobb oldali homlokzatán Ambrózy Sándor Gyümölcsszedő asszony műve szerepel. De amitől igazán hasra esem, az az egykori étterem falát teljesen betöltő Körtánc dombormű, amit Kovács Margit készített.

Kovács Margit Körtánc című domborműve. Fotó: MTI/Mohai Balázs

És akkor még nem beszéltünk arról a két Rozsda Endre-mozaikról, a Baglyokról és a János vitézről, amelyek aztán tényleg csúcsra járatják a lelkesedésem. A műalkotásoktól felspanolva aztán átadom magam az elektronikus zene lüktetésének, és élvezem, ahogy e térben összeér egymással a szocialista múlt a kortárs ritmusokkal. 

Augusztusban visszatérhetünk ide, az egykori hőerőmű egyik hatalmas kürtője egy térspecifikus installációnak ad otthont három estére, és a Művelődési Házat is be lehet járni vezetett séták során.

Nyitókép: MTI/Mohai Balázs