Instruktorképzés a Hadi Akadémián, avagy a bajvívás dicsérete

A Történelmi Hadi Akadémia bajvívóinstruktor képzésére vagyok hivatalos, és már előre jeleztem, hogy magam is vívnék, ezért a nagy izgalom. Az Akadémia vezetője, Zsolnai Gábor (interjúnk itt olvasható vele) által életre hívott program célja olyan foglalkozásvezetők képzése, akik az itt szerzett tudással a maguk szűkebb pátriájának iskoláiban tarthatnak rendhagyó történelem-, illetve testnevelésórákat. Ezeknek a bajvívás épp úgy része, mint a várostrom (minden esetben szivacsfegyvereket használnak, így nincs szükség védőfelszerelésre), valamint a gazdag képanyaggal megtámogatott, interaktív előadás a végvári idők fegyverzetéről, viseletéről, szokásairól a hadtörténeten túlmenően is.

És hogy miért is fontos ez? Mert országszerte igény van rá. Mégpedig akkora, hogy Zsolnai Gábor már nem győzi egyedül (illetve régi bajtársaival), vagyis a Történelmi Hadi Akadémiának bővülnie kell. Egyelőre úgy fest, ennek elvi akadálya nincs: a fél éve tartó instruktorképzésnek huszonöt résztvevője van, akad köztük néptáncos, történelem- és testnevelőtanár, vagy épp lovasíjász. Júniusban tesz majd vizsgát a huszonnégy férfi és egy nő, huszonévestől ötvenesig megy az életkori szórás. Ami az együtt töltött pár óra során egyértelműen közös mindnyájukban: elhivatott pedagógusok, akik hadtörténet és küzdősport iránti szenvedélyükből fakadóan épp ilyen szenvedéllyel fogják majd átadni tudásukat a gyerekeknek.

Mert ehhez a játékhoz bizony szenvedély kell. Meg még valami: az a bizonyos, még a legjobb tollúaknak is – legalábbis pátosz nélkül – nehezen körülírható, ősi virtus. Ami az egészségesen megélt élet minden területéhez nélkülözhetetlen, kezdve az olyan triviális dolgoktól, mint hogy koccintás közben egymás szemébe nézünk, az olyan emelkedettebb ügyekig, mint a párbajt megelőző tisztelgés. És – ahogy a helyszínen megtanuljuk – a tisztelgés sem csak egyetlen, a küzdőfél felé tett gesztusból állhat. Van egy háromlépéses mozdulatsorból álló szablyatisztelgés is: az első gesztus az Istenért, a második a hazáért, a harmadik pedig hősi halottaikért (avagy őseinkért) vívandó küzdelmünk jelképe. Minden harc elején így köszöntjük egymást küzdőfelünkkel.

Mai, szép új világunkban sok ártatlan lélek hajlamos összekeverni a békevágyat a virtustól, a küzdeni vágyástól való irtózással. Mennyi szülőt láttam én apaként a játszótéren, aki a föltörő gyermeki agresszióra hisztériával, s nem az indulat egészséges mederbe terelésének vágyával reagált! Pedig az atombombát elítélni egészséges, a becsületes küzdelemtől félni (és félteni) viszont beteges dolog. De félre a moralizálással, nem ezért jöttünk.

Amiért a tiszteletre és támogatásra méltó ügyről való beszámolón túlmenően itt vagyok, az a bajvívás.

Ha azt olvassuk: szivacsszablya, többségünk valami kockázatmentes, gyermekded szerepjátékot képzel maga elé. Valóban: ilyen gyakorlófegyverrel sebet ejteni, szinte még fájdalmas ütést mérni is képtelenség. Ám maga a bajvívás, olyan küzdőfelekkel, akik komolyan is gondolják e nemes versengést, épp úgy hat a tudatra, mint bármilyen küzdősport boksztól a kung-fuig: adott szabályok betartásával mérjük össze erőnket, és alapvetően győzni akarok, vagy legalábbis tanulni a vereségből, hogy ellenfelemet jobban megismerjem a következő küzdelemig.

Szóval épp annyira játék ez is, mint bármilyen küzdősport. Ám mégse: hisz sosem feledhető többletet jelent küzdelem közben a tény, hogy ismerjük a szablyát – ha máshonnan nem, hát remek történelmi filmekből –, és tudjuk, mire képes. Tehát az arányokat, a formát, no meg a használatot tekintve hiteles szivacsfegyver, amit kezünkben tartunk, a történelem valóságában egy óriási, éles penge, a történelem legveszélyesebb, nyílt közelharcra kifejlesztett szerszáma. Magamat épp olyan könnyen megsebezhetem vele, mint ellenfelemet. Egy láncos buzogány vagy alabárd talán ijesztőbb – ám ahhoz, hogy ilyen súlyos eszközökkel valódi sebet ejtsünk, nagy erőbefektetés kell. Míg a szablya könnyű, és egy mégoly laza mozdulat is képes, ha nem is megölni az ellenfelet, de csökkenteni harcképességét. A kis vágás is fájdalmas, ha pedig vér csurog a szemünkbe, zavaró is. Mindenki vágta már meg magát konyhai késsel – képzeljük el, hogy egy hatalmas, borotvaéles pengével hadonászunk. És az ellenfelünk ugyanezt teszi, ráadásul ő minket akar megsebezni.

Persze itt kezdőként én vagyok az egyetlen, aki hadonászik. A többiek… – de előbb a szabályokról! Öt pontig (találatig) tart egy küzdelem, a test három, a végtag egy pontot ér. Fejre nem támadunk, ha mégis odacsúszik a penge, az nem ér. Elsőre meglepőnek hangozhat, hogy egy bajvíváshoz öt ember kell, a vívókon kívül még egy bajmester és két igazlátó: mind figyel két oldalról, együtt mozogva a küzdőkkel, és jelzik a találatot. Az igazlátó csak jelez, a bajmester dönt is. Vagyis minden találat után meg kell állni – ilyenkor maguk a vívók is jeleznek, hogy hová osztottak, vagy hol kaptak sebet. Az első másodpercek után már nem érzem túlbiztosítottnak a dolgot: félelmetesen gyorsan történik minden. Először igazlátó vagyok, és a többiek már rég arról vitáznak, hogy az egymást követő három találatból melyik érvényes, mire egyáltalán fölfogom, hogy itt valami történt. Arról se feledkezzünk meg, hogy közben harci dobok szólnak: a képzés alatt zenekar is alakult Fokél néven. Elképesztően erős az atmoszféra.

Hát még maga a vívás! A másik megismerésének egészen sajátos dimenziója ez. Gondoljunk bele kicsit bajtárs szavunk etimológiájába: társunk a bajban. Mert beszélgetni lehet – és kell is. De társunk akkor lesz, amikor cselekedetekre kell váltani a szép beszédet. Amikor a való életben akciót reakció követ, és nincs idő magyarázkodni, azonnal kiderül, hogy ki támad szemből vagy hátba, vagy ki hajol le a lezuhant fegyverért (mondanom se kell: a Hadi Akadémián mindenki felnőtt ember módjára, talpig becsületesen küzd, de a győzelem itt is győzelem, a vereség meg vereség).

Talán öt vagy hat emberrel vívok, és mozdulataikból, stílusukból épp úgy rajzolódik ki karakterük, mintha verseiket olvasnám. Zömök flegma az egyik: arca rezzenéstelen, hanyagul, mintegy mellékesen fogja a pengét, egész tartásában van valami kőszerű melankólia. De amikor támad, porlanak azok a kövek! Sajátos taktikája, hogy néha nagyot dobbant, ezzel is megzavarva küzdőpartnerét. Van benne valami a Sienkiewicz-regények Kislovagjából (emlékszünk a Tűzzel-vassal filmre, ugye?).

Mintha szamurájfilmből lépne ki a másik: először sose kezdeményez, csak figyel. Tartása elegáns, mint a lecsapni készülő macskáé, csupa feszülő ín, ideg, izom; mozdulatlanságával félelmetes légkört teremt: hová fog lesújtani? Támadásom elől játszi könnyedséggel táncol el, és olyan ellentámadást indít, mintha röpülne szablyája (igazából a magamé röpül). Később kérdésemre elárulja, hogy nem tanult japán vívást, ahogy tévesen föltételeztem, ellenben régóta lovasíjászkodik.

Egyéni módon amúgy mindenkire jellemző ez a táncos elegancia. Megjegyzésemre később Gábor is megerősíti: itt a nemesi, elegáns vívást gyakorolják, nem a harctéri huszárvirtust, hogy három csapással öljünk. Az általam ismert „sportok” közül a táncra hasonlít legjobban a vívás: testmozgással ismerkedünk egymással.

Kedvenc ellenfelem az Akadémia régi tagja Gábor mellett, talán egy évvel ezelőtt egy Misztrál fesztiválos bemutatóról emlékszem rá, ahol két szablyával védekezett az ádázul rárontó gyereksereg ellen. Ősz bajusza miatt akkor elneveztem magamban Podbipieta uramnak – tudják, ő is a Tűzzel-vassal regény és film egyik markáns szereplője, aki akkora pallossal jár, mit más megemelni alig bír („Lehet kétkezes… de lehet egykezes is!”). Ő tanít harc közben, mindjárt az elején lényeges instrukciója, hogy – bármennyire ellentmond paraszti eszemnek – nem ám az ellenfél pengéjét nézzük, hogy hová súlyt le, hanem magát az ellenfelet. És bizony támadni, mozogni, teljes testtel figyelni kell.

Ami általában igaz a vívásra, a napokig érzett izomláz a bizonyság rá: itt minden izom, idegrost dolgozik. Másrészt figyelni kell arra is, hogy ha kapok egy találatot, azt jelezzem: amikor elkapja az embert a virtus, ehhez komoly, felnőtt önuralom kell, hisz a szivacsfegyverrel rám mért csapások többsége minimális fájdalommal se jár – valódi fegyverrel meg ugyanaz a vágás már csontig ment.

S mint korábban is írtam, az egész sava-borsát ez a beleélés adja: mi is történne itt igazi acélfegyverekkel? Hogy csak egyet mondjak: egy sikertelen hárítással szétvágtam a saját pengémmel a saját kezem. Persze, ha valódi fegyvert fantáziálunk, ahhoz kesztyű is jár, meg valami becsületes viselet. Milyen erejű vágástól védené a lábszáram egy bőrcsizma, vagy a hónaljam (ez különösen kínos lehet) a vastag posztó? A páncélt az itt átélt vágások többsége biztosan nem viszi át (tán egyik sem), a szablya nem is arra való. Mindenesetre az elképzelt valóságban mindannyian sebektől borítva tántorgunk haza a harcmezőről. Mármint, aki tud menni. De többségünk feltehetően vadak s madarak gyomrában végzi vitézül holt testtel…

Azt, hogy kezdőként mennyire kíméltek, lehetetlen pontosan fölmérni, de az biztos, hogy tutujgatással nem tettek csúffá, s még így is minden párviadalban sikerült egy-két találatot bevinnem, szóval nem adtam ingyen a bőröm – és már alig várom, hogy a hadtörténet-bolond fiammal is kipróbálhassam ezt!

Ajánlani addig is mindenkinek ajánlom a bajvívást, kortól, nemtől, felekezettől függetlenül: feledhetetlen, páratlan élmény, az élményen túl pedig bepillantás egy kortalan világba, ahol még élnek az olyan, átmenetileg épp kevéssé divatos fogalmak, mint a becsületes küzdelem vagy a lovagi erény.

Juhász Kristóf

Fotók forrása: Történelmi Hadi Akadémia