Az eredeti ötlet és a könyv első verziója ötvözi a jótékonyságot és a kultúrát. Miért fontosak ezek számodra?
Már gyerekkoromtól kezdve fontosnak éreztem, hogy segíthessek. A szüleim mozgássérültek, így „beleszocializálódtam” abba, hogy segítünk egymásnak és másoknak. Tizenévesen kezdtem önkéntesként dolgozni különböző debreceni sportrendezvényeken, és élelmiszert, ruhát, játékokat gyűjtöttünk fogyatékossággal élő gyermekeknek, rászoruló családoknak. A Tanítsunk Magyarországért programhoz is azért csatlakoztam mentorként elsős egyetemista koromban, hogy hátrányos helyzetű fiataloknak segíthessek.
A kultúrával és azon belül az irodalommal való kapcsolatom is szinte magától értetődő: nagyon szeretek olvasni, fontosak számomra a versek, novellák, regények. Az egyik kedvenc könyvem Madách Imrétől Az ember tragédiája, azáltal szerettem meg az olvasást. A másik Széchenyi István Hitel című munkája. Az előbbi azért, mert a magyar és a keresztény európai kultúra összefonódását tapasztalhatjuk meg benne. Az utóbbi azért, mert a reformkor meghatározó korszak volt Magyarországon, és a mű címe nemcsak a banki konstrukcióra, hanem a hitelességre is vonatkozik: hogyan lehetünk hitelesek, hogyan nevelhetünk gyermeke(ke)t hitelesen? Ez a két mű fontos alapértékeket erősített meg bennem – kereszténység, magyar kultúra, hitelesség –, amelyek gyermekkoromtól elkísérnek. Az irodalom a magyar kultúra „lélekfonala”, amely gyermekkortól időskorig átfonja az életünket.
A kézzel írt és jótékony célú, bársonykötéses műben 82, a legépelt, majd a Polgári Magyarország Alapítvány által kiadott, nyomtatott, kiegészített díszkiadásban száz közismert személy nyilatkozott, többnyire személyes hangvételben. Mi az, ami szerinted összeköti őket egymással és veled?
A közös pont a magyar kultúra szeretete, hiszen mindegyikü(n)k ezért dolgozik és azért, hogy a hagyományainkat megőrizzük és átörökítsük a következő generációk számára. A magyar kultúráról szerintem egyébként csak szívből és szeretettel lehet beszélni, olyan ez, akár egy imádság. Nem véletlen tehát, hogy ezek az írások mind nagyon személyes hangvételűek. „Lélekdarabok”, vallomások, amiket a magyar kultúra iránti szeretet köt össze.
Hadd említsem meg a borítót díszítő grafikát is. Az eredeti könyvecske egyetlen grafikai eleme Subiczné Palotai Erzsébet debreceni képzőművész, korábbi gimnáziumi tanárom munkája, akinek egyébként a szintén képzőművész férje általános iskolai tanárom volt – nem véletlenül kerültek ketten együtt a könyvbe. Bözsi néni a művészete által is vallomást tett, nemcsak szóban. Az ő alkotása a díszkiadás borítóján is látható, ahogy az eredeti kéziratok fotói is bekerültek a kiadványba, hogy megőrizzük a hangulatát, „illatát”. A vele való találkozás alkalmával született meg a kiadvány mottója is: „A kultúra aranyhídján keresztül más szemmel látjuk a világot.” A másik, ami összeköti ezeket az embereket egymással és velem is, a kézírásokból és a gondolatok hangvételéből áradó személyesség, amiért nagyon hálás vagyok.
Miért szántál közel egy évet arra, hogy Debrecenből rengeteg utazással személyesen keresd fel a nyilatkozókat?
Szerintem a kézírás már önmagában is vallomás, tükrözi a személyiségünket.. Számomra azért fontos a kézírás, mert az is „lélekdarabka” belőlünk, és én szerettem volna ezeket egyben látni. Egy kézzel írt levél mindig személyesebb, mint a gépelt, s mivel a bársonyborítású könyvecskéből csak egyetlen példány volt, adta magát, hogy mindenkihez én juttassam el. Az első írás, Demeter Szilárd gondolatainak bekerülése után már nem volt kétséges számomra, hogy mindenhová én magam viszem tovább. Tudtam, hogy ha elkallódik vagy csak kicsit is megsérül, már nem tudom majd ugyanazt az értéket nyújtani azok számára, akiknek szántam: az éppen jubiláló Jónak lenni jó televíziós jótékonysági rendezvény által valakinek, aki a Regőczi Alapítványt és általa a járvány következtében árván vagy félárván maradt gyerekeket támogathatja a licitálással A könyvecske a lehető legjobb helyre került: egy nagyon kedves család vette meg karácsonyra, jelentős összeget rááldozva, hogy maradandó értéket adhassanak át gyerekeiknek.
A száz személyes találkozásból bizonyára sok maradandó élményed is származott. Elmesélsz néhányat?
Ezek olyan kapcsolódások a szerzőkhöz és a könyvhöz, amelyek egyedi kincseket adtak nekem, és amelyeket egész életem során magammal fogok vinni a „batyumban”. Miután a szerzők beleírtak, megkértem őket, hogy olvassák is fel a vallomásukat. Az egyik legmeghatóbb történetem ehhez fűződik: Reviczky Gábor színművész azt mondta, neki már nagyon fáj, amit kérek, azaz a kézírás, de megteszi. Amikor felolvasta, hogy: „Azt adhatom a magyarságnak, mi lényegem, hogy magyar színész vagyok”, egészen elérzékenyült, ahogy én is. Sokáig úgy tűnt, hogy az Azbej Tristan államtitkárral való találkozást a gondviselés nem akarja... Négy találkozónk hiúsult meg, de az ötödik végül sikerült, amelynek során a kedves kollégái körbevezettek a Hungary Helps Ügynökség épületében. Még az alagsori kápolnába is levittek, ahol megnézhettem a tárgyakat, amiket utazásai során kapott.
Szikora Róbertet a lakásán látogattam meg, és amíg a próbatermében leírta gondolatait, megnéztem a hangszereit, a falon díszelgő aranylemezeit. Mivel szakadt az eső, és nekem több találkozóm is volt még aznap, elvitt a HÉV-ig autóval. És egy utolsó: a már majdnem kész könyvet szerettem volna elvinni Fekete Péter kulturális államtitkárnak, hogy előszót írjon bele – az utószó akkorra már benne volt Lezsák Sándortól –, de a Fővárosi Nagycirkusz helyett Budafok-Tétényben, a Magyar Nemzeti Cirkusznál kötöttem ki. Felhívtam őket, hogy hol vannak, mert egy lelket se látok, így derült ki, hogy eltévedtem. Nagyon kedvesek voltak, megvártak, s azzal vigasztaltak, hogy biztosan azért sikerült mégis, mert annyira akartam.
Említetted a könyv mottóját, de már saját mottód is van.
Az inkább hitvallás, ami az eredeti könyvecske szerkesztése során fogalmazódott meg bennem. „Hiszem, hogy a kultúránkért tenni nem életkorhoz köthető, és azt is, hogy dolgozni érte kötelességünk.”
Milyen visszajelzéseket kaptál, milyen a könyv utóélete?
Menet közben jöttem rá, micsoda lehetőségeket rejt, milyen szakmai együttműködésekre ad lehetőséget. Így a jótékonyság mellett az is célommá vált, hogy azokat az embereket, akiket összeköt a magyar kultúra szeretete, összeismertessem egymással. Például az egyikkel beszélgetve hallottam az induló projektjéről, és annak kapcsán összehoztam egy másik szerzővel – a bemutatón személyesen is felvették egymással a kapcsolatot. Kaptam olyan visszajelzést is, hogy valaki megvásárolta a kiadványt, majd felvette a kapcsolatot az egyik szerzővel.
A könyv módszertanát leíró pályamunkával beneveztem az Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) pedagógiai, pszichológiai, andragógiai és könyvtártudományi szekciójába, mert az is új lehetőség a szakmai találkozásokra, közösségfejlesztési folyamatok elindítására. Ha sikerül helyezést elérnem, akkor ez a munkám lesz majd az egyetemi szakdolgozatom is. És végül: január 22-én, a magyar költészet napján a debreceni Partium Házban – amelynek erdélyi származású vezetői, Bércesi Tünde és Stanik István is megszólalnak a kötetben – bemutathattam a könyvet. További tematikus beszélgetéseket is lehetne szervezni; a benne szereplőket más formában, például életútinterjúkkal is bemutathatnánk. Fontos, hogy figyeljünk egymásra, elismerjük és támogassuk egymás munkáját.
A Partium Házban korábban is szerveztél már beszélgetős esteket Kárpát-medencei fórum címmel. Azokkal és a könyveddel aktív részese lettél a debreceni kulturális életnek. Mit jelent számodra a debreceniséged?
Sokat gondolkodom ezen mostanában, ugyanis elköltöztem Győrbe, a kedvesemhez, és Budapesten dolgozom. Amellett, hogy debreceni születésű vagyok, és ott tanulok, bárhova megyek az országban, mindenhol otthon érzem magam. Nagyon sokáig lokálpatriótának tartottam magam, és úgy gondoltam, csak Debrecenben lehetek otthon. A debreceniségem meghatároz. A cívisek erős gyökerekkel és öntudattal rendelkeznek. Mindaz, aki vagyok, és amit eddig elértem, nálam is abból eredeztethető, hogy debreceni vagyok. De ezt most már színesíti a „kulturális ékszerdoboz” Győr is a barokk óvárosával és azzal, ahogyan az ottaniak Széchenyi emlékét ápolják.
Szabó Magda, Csokonai Vitéz Mihály, Szabó Lőrinc és Ady Endre városának kultúrája sok embert vonz, Debrecen a régió kulturális központja. Sokan állítják, hogy Budapest az ország kulturális központja, de szerintem ez nem feltétlenül jó. A vidék kultúrája ugyanolyan szép, színes és sokoldalú lehet, mint a fővárosé.
Hogyan kapcsolódik mindehhez a könyvön túli életed, az egyetem és a mentorság? Mik a terveid?
A tanári szerep számomra a kultúraközvetítésről szól, történelem és közösségi művelődés szakos hallgató vagyok. A mentorálásba pedig már akkor beleszerettem, amikor először hallottam róla. Debrecen Péccsel, Miskolccal és Nyíregyházával együtt a legrégibb egyetemeink egyikének városa, és ma már 17 egyetemen zajlik kortárs mentorálás, amely során hatodik-nyolcadik osztályos diákok egyetemista „nagytesót” kapnak, aki tud velük beszélgetni, játszani, tanulni, meg tudja nekik mutatni a világot, és szélesítheti a látókörüket. Éppen tegnap tartottunk az egyetemen élménynapot, amelyen a leendő mentorok találkozhattak a gyerekekkel. Csodálatos dolog fogózkodót nyújtani a hátrányból indulóknak. Az a célunk, hogy stabil szakmával rendelkező, értékes felnőttek legyenek belőlük. A második csapatom fog most elballagni. Lenyűgöző élmény látni, hogy a kis magból milyen szép növény sarjadhat. Harmadik éve mentornagykövet is vagyok, és mindenfelé hírét viszem a programnak, június óta pedig a szakmai csapatot támogatom junior programkoordinátorként. Egyetem után is szívesen dolgoznék tovább velük, és kulturális területen szeretnék doktori fokozatot szerezni.
Antal-Ferencz Ildikó
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
