A 20. századi történelem krónikásai és a nőközpontú elbeszélés
November 11-én kedden 18.00 órától rendhagyó irodalmi beszélgetésre invitálták az érdeklődőket az Interliber 7-es pavilonjának nagyszínpadára: két alkotó két külön nyelven írt életművének sajátságos közös pontjaira világítottak rá Seid Serdarević, a horvát könyvpiac fontos szereplőjének, a számos magyar nyelvű mű horvát kiadásáért felelő Fraktura Kiadó vezetőjének moderálásával.
Egyikük, Végel László vajdasági magyarként magyar nyelven, Slobodan Šnajder pedig horvát nyelven kezdte írói és drámaírói pályafutását. (Utóbbit Magyarországon a Rézkorszak című regény alkotójaként ismerhette meg a közönség, melyet Csordás Gábor fordításában kaphattunk kézhez.) Műveiket olvasva ugyanakkor azonnal feltűnik a két pályaív metszete: mindketten a történelmi traumák, múlt századi megpróbáltatások hű krónikásai. Šnajder megfogalmazása szerint „negyven éve ismerjük egymást Lászlóval, és nem ismerek senki mást rajta kívül, akivel annyi meglátáson osztoznék, mint vele. Együtt szenvedtük el a 20. század hányattatásait.”
A kisebbségi csoporthoz tartozásról, az ekként való alkotásról Végel így vallott: „Kisebbségben lenni egyszerre szerencse és szerencsétlenség. Szerencsétlenség, mert senki sem ért meg igazán, ugyanakkor szerencse, mert egyik kormányzat sem akart tőlem semmit. Ebben a tekintetben mindig is úgy éreztem magam, mintha a senki földjén lennék. Ami viszont érdekes volt, hogy mielőtt Šnajderrel megismerkedtem volna személyesen, az írásain keresztül azonnal megéreztem: ugyanúgy gondolkozunk, még ha nem is pontosan ugyanazok az élmények formálták a gondolatainkat.”
„Az egyén nem is annyira fontos a műveimben, hanem az annak történetét összefogó történelem” – mondta Végel László. „Az egyén mindig a történelem áldozata, mert az a képességeink felett áll. Mindent elkotor maga előtt, mi pedig semmi mást nem tehetünk, csak elfogadhatjuk mindezt.”
Mikor a műveikben hangsúlyosan megjelenő nőalakokról kérdezte őket Serdarević, Végel László úgy fogalmazott: hogy a nők egyre nagyobb hangot kapnak az irodalomban, üdvözlendő folyamat, amelynek része az is, hogy egyre határozottabban jelennek meg nőnemű karakterek az irodalmi alkotásokban. Ehhez Šnajder is csatlakozott: „Egyesek feminista írónak tartanak, de ez nem választás kérdése volt – érzékeltem ezt a folyamatot, és ez akaratlanul is lecsapódott a műveimben.”
A nemzetközi kiadói együttműködések és a bizalom kérdésköre
November 13-án, szerdán 13.00 órától 15.00 óráig magyar és horvát kiadók képviselői tartottak előadásokat, melyekben friss, fordításra alkalmasnak talált, külföldi megjelenésre ajánlott köteteket prezentáltak a könyvpiaci meghívottak előtt. Ennek felvezetéseként kerekasztal-beszélgetést tartottak a horvát–magyar irodalmi kapcsolatokról, melyen Xenia Detoni műfordító, Csordás Gábor szerkesztő, műfordító, Seid Serdarević, a Fraktura Kiadó vezetője és Sárközy Bence, a Libri Kiadói Csoport kiadási igazgatója vett részt. A beszélgetést Keresztes Balázs, az Interliber magyar díszvendégség programjainak főszervezője moderálta.
Mint kiderült, mindnyájukat más-más út kötötte össze a magyar–horvát irodalmi kapcsolatok ápolásával. Xenia korábban is a magyar–horvát kulturális összeköttetések területén dolgozott, később ezt a munkáját váltotta át teljesen a műfordításra, Csordás Gábor előbb lengyel nyelvről fordított műveket, majd Belgrádban tanult meg szerbhorvát nyelven. Serdarević a kiadójának megalapításától fogva foglalkozik magyar könyvek Horvátországban való megjelentetésével, ugyanakkor első körben német nyelven ismerkedett meg a népszerű művekkel, Sárközy pedig Serdarevićcsel együttműködve dolgozik a magyar könyvkiadás fontos műveinek exportálásával, a nemzetközi kapcsolatok kiépítésével.
A különböző háttér ellenére azonban a beszélgetés során felsejlett, hogy a Frankfurti Könyvvásár mindenki számára szakmai alapkövet jelentett könyvszakmai pályafutásuk más-más szakaszaiban. Mint Sárközy Bence mondta: „A világon két olyan vásár van, amelyek jelentősége abban áll, hogy a könyvpiac szereplői valóban üzleteket kössenek: a londoni és a frankfurti. Ez nem változott meg az utóbbi évtizedekben. Felbukkant egyébként néhány más vásár is, de ezek inkább regionális jelentőségűek.”
Az Interliber nemzetközi könyvszakmai színtéren való elhelyezésében Sárközy megállapítása szerint az segít, ha végignézünk az egyébként hatalmas területű könyvvásár kínálatán: döntő többségben olyan horvát vagy horvát nyelvre lefordított külföldi művek találhatók meg a standokon, amelyek kifejezetten a helyieknek szólnak. Azaz: az ilyen, egyelőre európai tekintetben még kisebbnek számító fesztiválok elsődlegesen az adott ország közösségének szólnak, a nemzetközi könyvipari szereplők számára a külföldi irodalmi művek helyi terjesztésében játszanak nagy szerepet.
Erre Csordás is helyeselt, mondván: „Frankfurt mindent vitt – én is ott ismerkedtem meg a horvát szerzők műveivel. A kisebb könyvfesztiválok pedig azért nem tudtak igazán nagyra nőni, mert bár hangoztatott volt a kulturális cserekapcsolat az eseményeken, ezek a kapcsolatok általában egyoldalúan tudtak működni.”
Emellett a résztvevők egyetértettek abban, hogy a szimbolikus jelentősége mindenképpen számottevő az Interliberhez hasonló fesztiváloknak, kiváltképp a díszvendégségnek. Serdarević ugyanakkor hozzátette: bár valóban kevéssé a nemzetközi üzletelésről szólnak az ilyen fesztiválok, arra viszont alkalmat adnak, hogy bizonyos kapcsolatokat szorosabbra fűzzenek.
Mint mondta, „a nyüzsgő nemzetközi eseményeken, mint amilyen a Frankfurti Könyvvásár, egyszerűen nincs időnk valódi, mély szakmai eszmecserére. Itt, az Interliberen nem csak harminc percünk van arra, hogy egymással tárgyaljunk, vagy csak beszélgessünk a könyvekről. A személyes diskurzust pedig egyszerűen nem lehet kiváltani: épp a koronavírus-járvány idején derült ki, hogy ehhez személyes jelenlét kell, online módon nem működött.”
A hosszú távú együttműködések mesterfogásaira, titkaira rátérve Serdarević azt vallotta: épp az a titok, hogy nincs titok. „Általánosságban elmondható, hogy a kulcsfontosságú vonása a jól működő kiadói kapcsolatoknak az egymás felé mutatott bizalom. Bíznunk kell abban, aki ajánlja a könyvet, és éppen ez az, amihez elmélyült beszélgetésekre van szükség. A szervezet részéről pedig az is fontos, hogy tudnia kell, milyen könyvekre szeretne specializálódni: még a határon belüli irodalomból is nehéz válogatni, de nemzetközi szinten olyan széles kínálatból kell válogatni, hogy muszáj szűkíteni a kört. Ebben pedig a külföldi bizalmi partnerek kardinális szereppel bírnak.”
Keresztes Balázs stábunknak és szerzőnknek, Seres Gerdának mesélt a horvátországi kiemelt vendégség létrejöttéről, szervezéséről:
A melankólia nyomában
Szintén a szerdai napon tárták az olvasóközönség elé Földényi F. László magyarul 2017-ben megjelent A melankólia dicsérete című művészettörténeti és -filozófiai esszékötetének horvát nyelvre fordított kiadását, melyet Kovács Lea ültetett át idegen nyelvre. Földényit Keresztes Balázs mutatta be a közönségnek, szavai szerint műveiben „a hagyományos európai műveltség, mely sokszor megroppant már, mintha új egységként tűnne fel”.
Szemléletes ez a bemutatás, hiszen Földényi valóban az európai művészettörténet minden korát, irányzatát és ágát felvonultatta már az életművében, akár egész monográfiák, akár egy-egy esszé képében. Mint elhangzott, a most horvátul megjelent könyv előzménye épp negyven éve látott napvilágot, Melankólia címmel. Akkor az írót az ragadta meg a témában, hogy habár első hallásra egyértelműen tudjuk, mit is jelent a melankólia, érdekesnek tartotta, hogy a különböző korokban akár egymással teljesen ellenkező előértékű tulajdonságokat társítottak ehhez a kifejezéshez.
„Az ókorban a legnagyobb filozófusokat, gondolkozókat tartották melankolikusnak, a középkorban Isten tagadóit és az őrülteket, a reneszánsz idején újra a nagyságot azonosították a melankóliával. A polgári világban az unatkozókat, a polgári életből kivonulókat tartották melankolikusnak, a romantikában pedig a zseniket és az öngyilkosokat” – vette sorra az író. A 19. század végén azonban bekerült a közbeszédbe a depresszió fogalma, amely összemosódott a melankóliával. Ezzel együtt eleinte Földényi is úgy gondolta, a 19. század második feléig érdemes vizsgálni a melankóliát, így aztán az 1984-ben megjelent kötettel – illetve egy később közreadott Caspar David Friedrich-monográfiával – egy időre elhagyta ezt a témát.
Az újbóli fellángolás a 2000-es években tett spanyolországi utazása során – melyet meg is örökített A melankólia dicséretében – érte, ebből az új élményanyagból építkezett a 2017-ben megjelent mű. Arra a kérdésre, hogy végtére is mi a melankólia, nehéz választ adnia ennyi év kutatómunka és a téma fölött való elmélkedés után is, de a legközelebbi megfogalmazásnak azt tartja: „az ember nyitottsága a metafizikai kérdésekre.”
A nap során a zenei színpadon a Kaláka szolgáltatta a muzsikát, 18.00 órától pedig az Interliber díszvendége, Nádas Péter irodalmi esszégyűjteményét mutatják majd be. A délelőtt folyamán Szabó Magda Tündér Lala című meseregénye alapján tartottak foglalkozást a kisiskolás korosztálynak.
Fotó: Hegyi Júlia Lily
