Borcsa Imolával egy időben nyertétek el a Móricz-ösztöndíjat. A közös felolvasások alkalmával megismerhettétek egymás írásait. Van kedvenc mondatod tőle? Melyik a legkedvesebb közös emléked?
Nem is tudom, hogy Imolával közös élményeink közül milyen kedves pillanatot emeljek ki. Jó volt az egész Irodalmi karaván nevű felolvasóturné. Talán azt említeném, amikor Imola egykori iskolájában olvastunk fel. Mindig szeretek ennek a korosztálynak olvasni, plusz az is nagyon kellemes volt, amikor a Borcsa család vendégül látott reggelire.
Nehéz ez a kedvenc mondatos kérdés, sok kedvenc mondata van az embernek, most hirtelen, amit kiemelnék Imolától, talán egy interjúban említett gondolata, miszerint ha valaki írásra adja a fejét, megtanul figyelni. Amikor írásra adtam a fejem, Pilinszky volt az egyik kezdeti, igen erős motiváció és inspiráció, akivel azóta valamelyest szakítottam, de rengeteg tanultam tőle. Neki is van egy hasonló eszmefuttatása: az írást (vagy inkább tágabban a költői-írói munkát) egy vadász figyelméhez hasonlítja, aki szinte mozdulatlanul várja, hogy felbukkanjon a vad, és amikor ez megtörténik, a legaktívabb figyelemmel céloz és lő. Ehhez a gondolathoz elég gyakran visszatérek, elég gyakran kell emlékeztessem magam erre, főleg egy olyan időszakban, mondhatni világban, ami minden megtesz azért, hogy széthúzza vagy elterelje a figyelmet. A figyelem persze feltételezi a kíváncsiságot, az (őszinte) kíváncsiság meg valamiféle együttérzést. Azt hiszem, így kellene viszonyulni a dolgokhoz.
Mikor adtad írásra a fejed? Pontos dátumhoz köthető?
Nem köthető dátumhoz. Számomra sokkal inkább egy folyamat volt, mintsem egy nagyon tudatos és konkrét döntés eredménye. Írtam néhány verset (mai szemmel persze vállalhatatlanok, de mégis valahol fontosak), mert épp akkor úgy éreztem, hogy szükségem van valamire, amibe belecsatornázhatom az érzéseket, szükségem van a megfogalmazás örömére. Aztán „írogattam” tovább és tovább, és egyszer csak mozdíthatatlanul ott lebegett a tény, hogy ez a részemmé vált, maradni fog. Nem volt katarktikus felismerés vagy hirtelen, mindent elöntő hivatástudat. Azt hozzá kell tennem, hogy viszonylag későn kezdtem, húsz körül voltam, amikor először próbálkoztam írással, azaz próbáltam utánozni Pilinszkyt, ami a lehető legrosszabb dolog. Senki ne próbálja utánozni Pilinszkyt.
Szükséges volt ehhez a fent említett őszinte kíváncsiság?
Meggyőződésem, hogy szükséges valamiféle érzelmi stabilitás, és szükséges az is, hogy a saját, berögzült hitünkből kilépve tudjunk gondolkodni és nézelődni. A düh, a frusztráltság és a szorongás mindig meggátolja az őszinte figyelem, egyáltalán az őszinteség létrejöttét (de hasonlóan a túltengő pozitív érzések is mindig torzítják a valóságot). Nem a saját értelmezési kontextusom másra való ráhúzása a cél, hanem mások értelmezési kontextusának a megtalálása. Ehhez meg mindenekelőtt az kell, hogy nagyon jól ismerjem a saját kereteimet, a saját valóságomat, a saját világlátásomat. Akkor talán ki lehet belőle mozdulni, és lehet figyelni másokra is.
Kapcsolódhat ehhez kötelezettség?
Azt hiszem, igen. Mármint nehezen tudom megmondani, hogy mit jelent ma a kötelezettség, de hogyha az a kérdés, hogy kötelességünk lenne-e őszinte figyelemmel fordulni más emberek (és nem csak emberek) felé, azt gondolom, igen.
Úgy szoktál fogalmazni, hogy majdnem mérnök lettél. Mit jelent ez?
A legegyszerűbb gyakorlati dolgot: sokáig jártam mérnöki egyetemre, de végül nem fejeztem be. Viszont fontos volt ez az időszak, mert ekkor kezdtem el intenzívebben irodalommal (meg filmmel is) foglalkozni, és egyáltalán a mérnöki műveltség elég sokat hozzáadott a világlátásomhoz. Alapvetően nagyon analitikusan gondolkodom, ami, azt hiszem, valamennyire az írásaimban is érzékelhető. Sokkal inkább vezérel a ráció és a logika írás közben, semmint az érzelmek, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy a kettő egészséges keveredése hozza létre a számomra legjobban tetsző írásokat. Mondjuk így: a logika a meder, és benne folyik, hullámzik, habzik és csobog az intuíció. És elég gyakran érzem azt, hogy egy versnek van „helyes megoldása”, van egy lehető legjobb zárlata. Mint egy egyenletnek.
Milyen hasonlóságokat és különbségeket emelnél ki a filmrendezés és az írás között?
Számomra az írás – vers vagy forgatókönyv esetében egyaránt – alapvetően magányos tevékenység. Vannak, akik nagyon jól tudnak közösen ötletelni, „brainstormingolni”. Nekem ez sose ment. Én muszáj egyedül legyek a szöveggel meg a koncepcióval, és muszáj felfejlesszem egy stabil szintre, mielőtt bármit is megmutatok belőle egy másik félnek. A film esetében viszont az írás után következik egy hatalmas csapatmunka, ahol rendezőként az az elsődleges dolgod, hogy a lehető legpontosabban átadd a fejedben lévő ötleteket, képeket, hangulatokat a stábtagoknak, hogy azokat a lehető legpontosabban tudja mindenki lefordítani a film nyelvére.
Az írásaid is látja végül a szerkesztő, aki javaslatot tesz, akivel beszélgetni lehet a folyamatról.
Lehet, hogy ez alkati kérdés is, de ez a fajta csapatmunka nekem versírás során nem születik meg, annak ellenére, hogy azokat is mutogatom embereknek, van szerkesztés, miegymás. Talán a szoros értelemben vett közösségi élmény írás során nem annyira jön létre, mint egy forgatás során.
Mi vonz a leginkább a filmek világában?
Ami a legjobban vonz a film médiumában, az a képek valóságossága. Ami le van forgatva, az igazi, ott a képernyőn vagy a vásznon, és tagadhatatlanul megtörténik. A szöveg sokkal lebegőbb és szabadabb is. Azt hiszem, mindkét élményre szükségem van, ezért is a kötődés mindkét médiumhoz. És nem mellékes különbség, hogy egy film létrejöttéhez pénzre is szükség van.
Mi történik, amikor holtpontokkal találkozol a munkafolyamatban?
Nem tudom, általánosítható-e ez, de holtpontok mindig vannak, az esetek többségében elég egyszerű gyakorlati okokból kifolyólag: felkészületlenség, feszültség a stábtagok között, személyeskedés vagy amikor a rendező nem tudja, mit akar, ami talán a legrosszabb. Én eléggé a készülős fajta vagyok, nem látom értelmét nem elgondolni mindent előre, hisz helyben megoldandó probléma úgyis lesz elég. Számomra rendezőként holtpont talán a színészi játék terén állhat be, amikor leragad az alakítás, és sehogy sem tud jobb vagy másabb lenni, holott egyértelműen még nincs meg a jelenet. Nincs recept a megoldásra, de a kizökkentés mindenképp segít ilyenkor: suttogja vagy kiabálja a szöveget, vagy teljesen felejtse el, és cserélje ki az egészet.
Plüssbolygó című könyved idén jelent meg a Fiatal Írók Szövetsége Kiadó gondozásában. Borcsa Imola szerint írásaidban kifordítod a párkapcsolati és családi viszonyok logikáját, és minden versed egy mikrodisztópia. Mennyire volt tudatos részedről a témaválasztás, és mennyire értesz egyet a kijelentéssel?
Azt hiszem, a témaválasztás valahol mindig az ösztönös kíváncsiság és az erre való tudatos figyelés eredménye. Kíváncsiak meg azokra a dolgokra vagyunk, amikkel viszonyban állunk, amivel kapcsolatban van valami eredendő problémánk. Személyes és társadalmi okok miatt is régóta foglalkoztatott a család meg egyáltalán a szoros emberi viszonyok témája, de idő kellett, amíg nyelvet és formát találtam a vizsgálódáshoz. És ahogy Imola is megfogalmazta, ennek az egyik eszköze valóban a családról és a kapcsolatokról alkotott beidegződések, tabuk, axiómák kifordítása. Tetszik ez a mikrodisztópia kifejezés, bár nem mindegyik szövegre igaz, de határozottan ezekből van a legtöbb, és ezzel jellemezhető legjobban az, ahogy közelítek a témához.
Hogyan kapcsolódik ehhez a könyv címe?
Fontos volt a cím (szinte véletlen) megtalálása, mert igazából ez adott egy olyan kontextust, amin belül meg tudott születni a kötet. Nem igazán tudok egy tematikai tár vagy keret nélkül írni. Elég ritkán fordul elő, hogy csak leülök, és „írok egyet”. Mindig kell legyen valami nagyobb egész, amibe illeszkedik a vers. Ami persze izgalmas ellentmondáshoz vezet, hisz szövegek megírása által rajzolódik ki a nagyobb egész. Konkrétan a Plüssbolygóra úgy gondolok, mint egy helyre, ahol megtörténik az irracionális. Ezáltal másképp lehet nézni a különböző családi viszonyokra, szerepekre, érzésekre. Például egy kisgyerek távirányítós sebeket kap karácsonyra vagy jogi keretek között elválik a szüleitől stb. Valószínűleg ezekből fakadóan jönnek létre a fent említett mikrodisztópiák: ha mondjuk egy tabusított érzést vagy gondolatot kezelünk úgy, mint valóságot, akkor talán pontosabb képet kaphatunk arról, hogy milyen szabályok szerint működik egy rendszer vagy egy szerkezet. És hogy jók-e azok a szabályok.
2020-ban Móricz Zsigmond Alkotói Ösztöndíjban részesültél. Hogyan segítette ez a könyv megírását? Egy ösztöndíj megléte számodra motiváló, vagy inkább teljesítendő feladatnak mondanád?
Úgy fogalmaznék, hogy a motiváció és a feladat teljesítésének igénye is belülről jön, de ha épp pénzt is kapok mellé, és van valamiféle határidő, az egy jótékony keretet biztosít az egésznek. Nekem pedig határozottan jót tesznek ezek a keretek, mivel alapvetően nagyon szöszölősen és lassan írok, így hajlamos vagyok elveszni ilyen-olyan apróságokban. De ha van valami külső tényező, az gyakran összeszed és gatyába ráz. Meg nyilván jó dolog nem éhen halni írogatás közben.
Visszatekintve az ösztöndíj időszakára, illetve a könyv megírásának alkotói folyamatára, milyen tapasztalatokat emelnél ki, amelyeket mindenképp viszel magaddal a későbbiekre?
Legyen ez egy ilyen felsorolásszerű személyes reflexió: nem szabad beleszeretni a szövegbe; el kell fogadni, hogy vannak versek, amiket nem lehet vagy nem tudok megírni; vannak versek, amik „egyből” megíródnak és vannak, amikkel rengeteget kell szobrászkodni, hogy összeálljon. Hosszú ideig azt hittem, hogy ha egy vers nincs meg „elsőre”, akkor nem is lesz meg soha, de ez végül nem bizonyult igaznak. A helyes első mondat vagy első sor az, ami gyakran beindítja és kinyitja a szöveget.
Írni neked olyan…
Írni nekem olyan, mint folyamatosan előzni próbálni egy kanyargós-szerpentines úton; hasznos konkrét szereplőket és személyeket elképzelni, akikkel megtörténik a vers. És végezetül mondjuk Erdély Miklós számomra nagyon kedves, Metán című írásából parafrazálok: versírás közben alig kell tudomásul venni, hogy verset írsz.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
