Ameddig nyitott ablakomból ellátni: pezsdülés. Teli a táj pitypanggal (még a kert is, Lotte ellenére, ki dühödt elszánással irtja ezt a rikítósárga gyomot).
A szél az éledő föld illatával terhes, pedig a tető utolsó hószigetei még csak most csordulnak végig az esőcsatornákon.
?Kikelet, itt vagy? Ilyen korán? Újra vidíthat fény, sürü árny??
Igen, a te verssoraid tévednek ajkaimra, te jutsz eszembe, jelentéktelen külsejű kis ember, akivel Schiller papánál hozott össze balvégzetem. Némán néztem, mint matatsz a könyvespolc poros kincsei között. Nem ismertelek fel, amiként ettől fogva te sem ismerted fel írásaimban, avítt irományaid bűbájától megittasultan, az újat, a tavaszi rög jó szagát.
Nevemet sem idézted jól többé, Szent Gazember. Mondják, ha társaságban szádra tévedt, eltorzult: Hölderle, Hölterle, Hölderlein?
Tíz éve halott vagy. A halál megöli a gyűlöletet: de halott halottnak meg nem bocsáthat.
És én immáron húsz éve halott vagyok: jogom van a gyűlölethez.
Átkozott nevedet halálom napja óta ki nem ejtettem, s így lesz ez most már a föltámadásig: RÉMKIRÁLY.
Döng a falépcső
Hólé csorran a dombok lábairól,
zajlik a jég, a Neckar páncélja
ezernyi darabban, s túl, odaát
a Sötétlő Erdőn, enged a Rajna
vizén is a fagy, keskeny szigetek
zöldellnek a vékonyodó hóban,
sárgállik az első pitypang,
lándzsás utifű tör az égnek,
április apró Napjai szikráznak
a tócsák bőrző tükreiben,
kacagás száll, Lotte bolondozik
ismét, hólabdákkal zörgeti
ablakomat, lila kendője alól
borzas haja szétbomlik a szélben,
tornyából Hölderlin is iszkol már
lefelé, döng a falépcső.
Ma is verőfényes tavaszi reggelre ébredtem, jókedvűen átballagtam hát Conzhoz (csinos kis kertje van a Hirschauer kapu előtt). Odafelé (megint csak nem álltam meg) összeszedtem egy csokorra való rezedát, iszalagot, lila kakukkfüvet (rossz szokásom, nem tudok menekülni tőle). Szerencsétlenségemre későn láttam meg az öreg irodalmár-rozmárt. A kapuban pipázott, és felhúzott szemöldökkel, résnyire szűkült szemekkel bámult a csokorra, az arcomba, majd újra a kazalra. Azonmód miszlikbe téptem és elhajítottam az egészet (az élet rögtön a szokott kerékvágásba zöttyent), azért, a tisztesség kedvéért még megkérdezte, miért tettem. ?Őeminenciája ezt nem tudhatja meg soha!? ? vakkantottam az arcába, mire végre teljesen megnyugodott és beinvitált egy pohár rajnaira (tudja, hogy ennek nem tudok ellenállni). Miközben a napszőke nedűt kortyolgattuk, végig azon imádkoztam: ne hozza szóba az irodalmat. ?Mi a véleménye Könyvtáros Úrnak Klopstock ódáiról?? ? törte meg végül a csendet. ?Excellenciás uram, ön nem tudhatja az én véleményemet!? ? horkantam rá, végleg beléfojtva az összes még kitörni készülő ostobaságot, és a nyitott ablakhoz léptem. Gyönyörű ilyenkor a táj. Zöldellő lankák, szőlőtáblák mindenfelé. (Közben íróasztalára sandítottam. Aiszkhüloszt fordított. AISZKHÜLOSZT! Talán készakarva hagyta ott a vázlatot. Mindegy, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Mit is tudhat ez az elefántfóka a görögökről. A görögökről, akik már nincsenek is. Mert akit elhagynak az Istenei az nincs többé, az halott. Annak feje felől kialszik a Nap, annak sorsa örökös sötétség, éjszakában botorkálás.)
Semmi vagyok
Semmi vagyok. Holdbéli
idők csendjéből szőtt
árnyék. Hajladozó, hajnali
fák lombjában lakozó
semmi vagyok. Súlyát
vesztett kő, sose hulló.
Rohanó víz medrében
lakozó szürke kavics.
Sápadt fűszálban rejtekező
semmi vagyok. Csenddé
vált szóban lakozó,
törvény hálóján remegő.
Semmi vagyok. Szétporladt
vízcsepp, földbe szivárgó.
Vissza se térő, el sose múló
évszakban lakozó.
Néha még látom éjfekete ruhában vitatkozó alakjukat (kötelező volt a fekete uniformis) az internátus folyosóin, zordon, begyepesedett teológiaprofesszoraink megvető pillantásaitól övezve. Micsoda kaszárnyaszellem: kötelező hajnali ima; eltávozás a városba csak engedéllyel; dohányozni, kocsmába járni, táncolni tilos. Gyűlölködések, lázadások, feljelentések a konzisztóriumhoz. Azért ezzel a két gazfickóval mindig megtaláltuk az utat a lányokhoz, a finom kis kocsmákhoz meg a karcos borokhoz (de nemegyszer a zárkafenyítéshez vezető ösvényt is). Mi hárman, micsoda triász! Két őrült filozófus és a mégőrültebb költő. A jóképű Friedrich, Hegel állandó céltáblája: ?íme, a Kialudt Szellem, a Létté Merevedett Értelem.? Wilhelm azonban csak somolygott a Világszellem csipkelődésein. Bolondul mániákus volt. Egyszer még azzal is meggyanúsították, hogy lefordította a Marseillaise-t. Maga Karl Eugen herceg lobogtatta magából kikelve a megszeppent kis fickó fitos orra előtt az elkobzott fecnit: ?Franciaországban írtak egy alávaló dalt, a marseille-i bandák éneklik, ráismer!?? Mire ő: ?Fenség, sokat vétkezünk mindannyian.? Megúszta. És éjszaka egy Tübingen melletti réten titokban elültettük a Szabadság Fáját. És a Haramiákat olvastuk, és ittuk a francia határhoz legközelebb eső Württembergből szállingózó híreket a forradalomról. Kit érdekelt akkor az Ó- és Újtestamentum!
Rajnai dal
Be sokszor is szeretném
a várost róni újra,
akár a szép időkben.
Korcsmákat bújni ismét,
vedelni férfimódra,
a Rajna-táplált tőkék
levét kupámba zárni,
s a vastag, szőke Bertát
újfent szalmára hányni,
s köpülni, míg a hajnal
aranyba nem füröszti,
s megint verselni bátran,
és hinni Istenekben,
hazában és barátban,
de nem lehet, tillárom,
veszélyes lé a lőré,
hamar világra hozná:
a hígagyú Hölderlin úr
talán mégsem bolond.
Titokban újra és újra átsilabizálom az Antigonét. Még most is nyugtalanít. Mára másként látom, másként fordítanám. Szophoklész éjszakája: Antigoné. Szegény, szánalmas Kreon. Csapdába szorult állatként kereng hitének börtönében. Miként is törhetné fel adott szavai pecsétjét. Thébára Hét Kapun át törő Polüneikész teste maradjon temetetlen, prédául Nap hevének, dögevőknek. Ellene a gyenge nő. A szánandó testvér, szerelmes, törvénytisztelő, elátkozott Labdakida-sarj. Ó, számító, ravasz Antigoné. Zeusz árnyékával takarózó, Haimon-menyasszony. Menyét-asszony. Istenek szavát közvetíteni nem átalló. Hogyan ne roppannál össze vénség, te, királyi szavad megtartani igyekvő, nevetségessé tett, porig alázott öregember, ki erőtlenül karolod át szíjáról csüngő fiad: az ostoba Haimont. Csak te tudod, a tébolyba menekült: isteneid fogadatlan prókátora ölte meg őt is. Oidipusz törzsének elátkozott sarja: Rókalelkű Antigoné. Ki szán téged, őrületbe kergetett, őszülő tölgy, ki szánakozna rajtad? Ki láthatott a csaló rezzenetlen álarca mögé? Ki ismerhette igazi arcát, a valódi arcot, a kendőzetlent? A női lélek-maszkban rejtekezőt. Iszméné. A tartás, a mérték. A felülemelkedő. Felülemelkedő pillanthat csupán a győzelmet magavesztőn is áhítozó rettenetes arcba. Jézus arcába. Ó, éjszakám. Hölderlin éjszakája. Hölderlin éjszakája: Jézus, Szegény, szánalmas Hölderlin. Csapdába szorult állatként kerengsz hitednek börtönében. Miként is törhetnéd fel adott szavaid pecsétjét. Sok van, mi rettentő, de az embernél rettenetesebb nincs.
Alvadt rögök
Holdköveknek suttogása
horkoló tetők felett.
Harpokratész némasága
Krisztus könnyein remeg.
Holdsütött harangtoronyra
sosem volt idő szitál,
üvegfényű szembogárban
halálfejes lepke száll.
Kéklő kert. Hullámzó éjben
süllyedő dereglye: hold.
Sápadt angyal áll a téren,
megfeszített szél jajong
.
Hajnalmadár szárnya libben
alvó kőhidak mögött,
vérfoltos ruháján, Isten-
nek, alvadt csillagrögök.
Aggódva figyelem magam: mostanában egyre többször osonok le Zimmer borospincéjébe, hogy megdézsmáljam a hordókat (minden alkalommal másikat: ne kelljen leírnom, miért), ugyanis rákaptam a vörösborára (én, ki eleddig jószerével csak a sert istenítettem). A kockázat pedig igen nagy. Rettenetes és megszégyenítő lenne, ha rajtakapnának (szinte hallani vélem Zimmert: hülye, de azért még akad annyi sütnivalója, hogy meglopjon), éppen ezért a legnagyobb körültekintéssel járok el. Alapvető, hogy megvárjam, kialudjanak alant a fények (e művelet közben persze magamnak is sötétben kell kuksolnom, hiszen, míg gyertyát égetek, Lotte bármikor felzörgethet, nincs-e baj velem). Néha éjfélig, éjfél utánig is várakoznom kell, a kiszáradás egyre fokozódó rémétől fenyegettetvén. Szerencsém a szerencsétlenségben, hogy rossz alvó vagyok, ez ilyenkor isteni áldás. Miután a ház teljes sötétségbe borult, még várakozok egy kicsit, majd egyre fokozódó szívdobogással lopakodok ki szobámból (miután megszabadultam cipőimtől, melyek az amúgy is nyikorgó lépcsőn való lejutásom kockázatát mérhetetlenül megnövelnék). Meztéláb osonok lefelé, reszkető kezekkel tapogatva ki a koromsötét fordulókat, egészen a pincegádorig, hogy mindeme izgalmak jutalmaként egy flaska gyümölcsillatú, száraz, vörös kékfrankossal iszkolhassak vissza (mely művelet közben egyre gyakrabban nem hagy nyugodni a gondolat: mindvégig tudják, mit csinálok. Mindegy). Fönt azután, hol is minden aggodalmam azonnal semmivé foszlik, jóleső nyögdécseléssel dőlök végig kanapémon (nemrégiben kaptam) hogy kiélvezhessem az első korty bestiális gyönyörét. Imádom ezt a pillanatot.
Ez a pillanat az emlékeké? a fájdalmasan szép emlékezésé?
Sírnak a rózsák
Halkan csobban ezüst ón, hullámán az időnek,
hanga világol a hold kéklő súlya alól,
sárba bukó szárán márvány erezet. Sose múló
törvény, éteri tájról földre sugárzó:
széthull mind, ami él. Széthulló képe Fiúnak
megtöretett testtel lázhideg éjbe zuhan.
Halkan zárul az év, hüvös árnyak nőnek a ködből,
régi legendák szállnak dületeg falakon:
hollóhajba ragyog haldokló éke az égnek, csillaga.
Kőből szőtt, könnyű mozdulatú
szobrok porlanak oszlopként őrt állva a szélben,
s míg odakünn álmukban sírnak a rózsák:
csend van már idebenn, örökös csend?
