Miért szólítasz engem Bertalan Áron
e lószagú időbe,
mikor a mandulafa virága
csak túlvilági arcod öltözteti.
Papírsárkányra tetovált
Csillaghitem és Napreményem,
mint háborús fényképeden
szemed és kalapod széle kirágva
biztat a Gyáva Idő.
Csak bujdokoljál szentem csak bujdokoljál.
Miért szólítasz engem Bertalan Áron,
Doberdó óta több csontvirágzás
ütötte át az anyai földet
mely Isten szájának is kőkemény.
A békét hozó idők vizének locsolásától
a szikes talaj még szikesebbé
a köves talaj még mostohábbá vált.
Isonzó folyó véres vize fölé
a ködbe fehér hattyú szállt.
Csak bujdokoljál szentem csak bujdokoljál.
Miért szólítasz engem Bertalan Áron,
húsz évig nem engedtek haza faludba,
Húsz évig elorozott harangod fényébe
nem emelhetted ujjaid árnyékát
keresztként anyád sírja fölé,
oltalmat nyújtva korhadó virágnak.
Harangod hangjára árulók és elárultak
törik kenyerüket és isszák
a becsapottak kedvével
sózott borát az örökölt világnak.
Csak bujdokoljál szentem csak bujdokoljál.
Miért szólítasz engem Bertalan Áron,
mint a festő aki fényei vásznán
átsétál egyik Térből a másik Időbe,
bolyong a Donkanyarban, fogoly Szibériában,
hazafele a Hajnal ösvényén jön
maga elé tartva lelke fényét,
szuronyos puskájára akasztott papír bakancsát
csücsüljön csak rá e nagy múltú európai Hold,
fénye szabadság és igazság,
a világ szívén Petőfi a kozmikus Folt.
Csak bujdokoljál szentem csak bujdokoljál.
