A tél-alkonyi ég, a felhős világfelelet,
mint szakállas arcod feszül fölém,
szőrhabos fekete lobogó,
mint egy óriás ikon-arc a Zagorszki kolostor barlangíve kapuján,
Rubljov festette óriás Krisztus-arc-ikon
a harmincfokos hidegben.
Ó, hányszor kérdezték tőlem, hányszor barátok, idegenek,
nők, férfiak, fiatalok, öregek:
apja talán, bátyja, testvére, rokona?
Nem, mondtam válaszúl, nem, nem, csak egyik csillag-ősöm!
És Babits Mihály azt írta rólad: homok, szélfújta alföldi
homok a versed,
az egyenletes pontsűrűség felhőviszálya csönd,
millimikronnyi kristálygolyócskák ködfelhője szita-rezgés,
alföldi homokpára-zászló
a szél hörgésben, vihar-hörbölésben.
Nem igaz, mondtam, nem igaz, nem, nem!
Hiszen te szenvedéssel és magánnyal viselős
roppant körülmény voltál, mindig viselős férfi,
akiben az asszonyiság testrózsa-felhője, virágoskert,
viola-vadon, liliom-erdő, rózsa-zuhatag, sziklazátony,
ünnepi temető, zöld búzaszentelés, éneklő fekete életrab-vonulás,
színes, lángoló és habzó és halott égitestek összsúlya Kozmosz,
akár a cellákból, kazettákból összerakott barna légyszem.
Rózsa, rózsa, rózsa, fekete csillag a halandóság kertészetében.
Te voltál az ovális gobelin-alázat,
mint otthoni vályogszobánk meszelt falán az ágy fölött
a hét tőrrel átszúrt szívű Szűz Mária,
a búcsúban vett nászajándék, a színesen hímzett
irgalom-gyász-gyertya, akinek nem fején a láng,
de emlői alatt a mellkasában
a piros hét-tőr-szirmú virág.
És Dankó Pista kőszobra mellkasodban
és a kő-zenész kőhegedűje kő-csöndet beszél,
akár a Tibeti bércek, havas rettenet-zenét,
csöndből-szőtt irgalmatlan egészet, sziklaszilánk-kúpokat,
s a múlhatatlan havas csúcsok fölött az örök nyugalom,
mint Goethe hitében: ?Über allen Gipfeln.?
Sziveden a lassú Tisza folyik át fehéren, mint
az áldozat, mint a hömpölygő szerelem,
árva történelem,
sziveden a fehér Tisza folyik át,
amin sípolnak, dudálnak a gőzhajók,
mint a Mississippin,
s azokon a forgó, habzó lapát-szelvény-kerekes hajókon
gőzorgonák, mint az orgonasípok nyitott legyezője
szétálló ezüst hímpáva-farok.
És jajgat, sír, fütyül, csahol az orgona-zene.
Sziveden a széles, fehér Tisza folyik át, a lét-súlya víz,
és szikrázik, csillog, ragyog, parázs-robbanás szálkákkal és tűkkel
sziporkázik ez az egész töredék lét-egész,
mintha gyémántot morzsolna a titkos, gyűlölettelen űr
a vízre, a víz fölé kékítő-könnyűségbe mártott ősfekete kezével,
és szikrázva habzik, vízszintes hófúvásként hömpölyög
a szárnyeres hártyafeszülés, kazettahalmaz könnytelen szem-dolog,
az efemer gyémántos lénymorzsalék-szerelem-özön
a levegő-aranylemezekben, a vízfelszín szivárvány-dühében,
mert Tiszavirág, Tiszavirág, Tiszavirág,
a Palingeni longicauda
szivárványszőnyege a levegőben, a víz fölött, a vízben,
mint fodros, forrongó, repülő mese-mámor:
a kérészek habgöngyöleg gyémánt-szitaszűrése bolyong tolongva,
mint Swedenborg nem-nélküli angyalai, a köd-fátylas,
köd-szárnyas köd-gombostűk színes üveghólyag-fejekkel,
igen, ezek a gyémántmorzsa-angyalszédület-részegek
Tisza-szivedben: mindkét pár szárnyuk hártyás és
sűrűn erezett, imágóik rövid ideig, sokszor csak
néhány óráig élnek, szájszerveik csökevényesek,
nem táplálkoznak, a párosodás után az imágók elpusztulnak,
s a vízfelszint tömegesen borítják.
Ó, Angyalok! Angyalok!
Gyémántpor-Angyalok!
Szivárványtajték lánglepedő a rángó, bőröző
vízhéjon szivedben!
S a fodros, örvényfüles
felszín alatt, néha kiállva abból,
lobog a víz zöld haja,
mintha halott asszonyok, férfiak állnának a vízben,
a fenékmocsárba szúrva lábbal, a víz zöld, bajszos kukoricája,
akár a szőlőkben a szalmabábuk, madárijesztők:
hínárok, algák, moszatok lengnek, ringanak,
csigásan gyűrűznek a zöld hajak, zöld parókák.
Szivárványszemgolyók milliárdja alatt
elúszhatatlanúl csobog, egyhelyben tántorog
a víz zöld szakálla lágyan.
Szivedben jegenyefasor zöld-ácsorgás tetején,
a föld zöld óriáskardjai hegyén a narancspupillás
aranyörvény-máglya nap, a sugárszemgolyó alkonyat,
szivedben csontok, koponyák, szerelmek, kiásott föld-gödrök
teknő-mélye sárga alján népek, elhamvadt emberiségek
csontjaiból a csönd. Halál-csönd. Temető világ-aszály.
És harc-eszközök, korhadt nyergek, elrothadt kantárszíjak
munka-eszközök, feslett aranypikkelyvirágos bőr-övek,
sisak-maradványok, csatt-címerek aranyból, faszén-cipók, feketék,
bársonyköpenyek aranycérna virágrajza, szépség-korsócskák,
[ cserép-fagyok,
szépítő-asszonyecsetkék, a halál elrothadt élet-jajszavai.
Nem márványkoporsók, cserépkoporsók
házaspár-öleléssel, címeres, szobros kő-szarkofágok.
Ó, te efemer boldogság,
tiszavirág-életű, röpke, átmeneti elégedettség!
Ott ülsz egy öreg padon
a Tisza-parton
szivedre hajtott kalappal
és melletted ül a fekete bánat,
mint egy Tisza-parti padon ülő gyászruhás özvegy öregasszony
csukott fekete esernyőjére görnyedve támaszkodva
bütykös, reuma-torz kezekkel, a torzonborz gyökér-virággal,
fején fekete gyászkendő dobozosra hajtogatva,
mint fekete lakkpapír-sátor,
őrült-csönd ravatal-szoba,
és arca olyan, mint a fekete-keretes gyászjelentés
és oly görbe, piros, fekete ránc-gyökércsuklyás orra
szinte a földig ér a fehér hömpölygés előtt,
két piros-láng szeme a bolygó-ősmélybe fúródva,
mint dupla-ragyogású látcső, a forró magmáig
tengerészesen letolódva
és oly görbült volt, mint gyufaláng-húgyozta szőrös
fekete kukac a semmi mutató s hüvelykujjja között.
Olyan volt, mint egy földig-görbült sárga fűszál
hegyén ülő fekete lepke, gyászlepke, gyász-szitakötő
szénrózsa-szemdupla könnyűség,
fekete fátyolfoszlány az elhagyottság görbületén,
fekete cérnahorgolás özvegy Vénusz,
akinek óriás korompáfrány-csápjai, a szagló-toll legyezők
az alkonyat vérébe mártva,
s fénymorzsa-gombóc szemei az alkonyat
szemhéjába ágyazódva izzanak,
mint a lánglekvárt-fosó vulkán-kürtők.
És Anna észre se vette szőrhabos
depresszió-motyogásod,
észre se vette világ-éneked százezer csillagfutamát,
mindenséged szertelen hárfa-könnyét,
pedig benne volt
minden félrecsúszott nyakkendődben,
egész elrontott életedben.
Dehát a gyötrelem-koporsónál jobb a veronál.
Te pedig ott ültél a Bánat mellett
szegény, szakállas szerelem-halálraitélt!
Te Vajda János utóda
vele-egy Gina-koporsó, Anna kupleráj-kripta!
És mit tudta ő, hogy te ki voltál?
Honnan tudta volna
a dilettáns cimbalom, asszonyhús-ködmadár,
nőstény rózsamedve a Tisza-parton?
Hogy voltál, mint az űr-ajka habos láng, harmatpor
a bogárszemek cellás kitinhártya-rózsáin, Jézus-arc gyűrődése,
jegenyefanyikorgás a növény-szerelmet és türelmet
csontvázra rágó őszi szélben, a mindenség
lehetetlen pupilláján csúszkálva botorkáló, köhögve
korcsolyázó szenvedés, akárha felhőt űz a szél,
fodrosat, feketét,
és szép volt csüggedtre-gyötört büszkeséged,
akár a lónyerítés,
mének égre-emelt fejének tajtékos hártya-trombitája,
a kettős ló?orrlikas bársonyliliom fekete-sárga
lóröhögés,
és szép voltál, mint a nehéz halászat,
hálódban vizi-lények habzása, csapkodása, pikkelyömlenye,
szem-tágulás csodálkozása, uszonytoll hárfa-csattogása,
kopoltyúk kaktusz-lilája, tátogó vonatkozása,
te magyar ecsettől kihúzott, felhőzött, színezett vízfestmény,
Anna közönykő szivére, a cédaság-kapura
ragasztott szelíd, okos halálszivárvány-akvarell,
lét-fordított remegés, fejjel lefelé fordult délibáb-harangozás
hőremegése, fordított Magyarország, fordított
hőjáték színpadi függöny, becsapott lefele függő hőrészeg hőremény,
amely úgy áll habragacs karmocska-pázsitpárna talpaival
az ég nyár-tetejére ragasztva, mint egy
zöldzománc óriáslégy, a földig lógó szívócső-ajakpénisszel,
dülledt zöld kristálykarfiol szemekkel.
Honnan tudta volna
az a tündérnek képzelt
szőke kanca-rothadás,
hajhab, húshab a rózsaszín gőgben
a majd meztelen részeg-jaj csonton, csontvázon.
Ó, te gyönyörű, gyönyörű, áldott, átkozott mesehős,
fordított élet-tudat, halál-testvére szánalom-szobor,
fénykentaur Bolond Istók, mindig igazat akaró
tündöklet-csámpás cselekvés,
mindenség-balga mindig-igazad-volt Bolond Istók,
bandzsa tevékeny látomás és akarat,
igazság-lámpás a szeretetben, ködbe-ágyazott mennyei fény,
szivárvány-palástos túlvilági őgyelgő, gyönyörű másvilág,
Tisza-parti földi Mennyország, nyitott
mindenség-szekrény, amiben úgy lógnak
a csontvázak, mint a ruhafogasok,
s rájuk a szerelem lenyúzott bőrei akasztva,
vedlett gyíkruha hártyacsillogás-hólyagkereszt-szobra,
angyalnak való emberfelsőtestű mítoszi ló,
merengés-kereszt a lótest-folytatásban,
szakállas Krisztus-pajzs, keresztesek
középkor-özönlése vasruhában, vassisakban, gyalog,
bátyám a hitben és megmaradásban,
te meg-nem-váltás akácfa-feszület,
szív-véres, szív-könnyes dicsőség-kereszt!
Ó, te depresszió-oltár, mánia-zsoltár, aki voltál
habos csonttá keményedett lávafolyó gipsz-szobor örökje,
véres viaszba nyomott kóc-szobor depresszió-ingerkoldus.
Merülj el szivemben!
Merülj el hitemben!
Merülj el énekemben!
Merülj el az összetett látó-egészben,
mint a háromezer méter mély óceán-árok fenekén,
a homályos, állatvirágos, piros állatvirágszegfűs, fényüstökös
[ kődobozos
sárgán derengő mocsár-ősvidéken súlyosodó ősvíz
látás-vak, látás-láng tömegében,
mint egy csodaszép zöld légy összetett szemében,
a kocsonyakristály látóliliomok idegtűz kéve-kötegében:
a szerves szeretetben irizáló ívelő fénytörés-hídszalag
szivárvány-selyemtüzében.
Légy az én szenvedés-kút szivem víztornya édes reményem
te boldogtalan keserű szakállas szemérem.
Szavam légy, szemem és vérem!
Szivem-szívverésem!
Te szívverés a reménytelenség-szenvedélyben,
a nincsen-remény szakállas mellkasában.
A belső-hazában.
Ó, hogy ütött, vert, dobolt, sajgott, zenélt, sírt
az a szív,
az az eleven piros húsrángás-húsragyogás
az odabent-sötétben,
a csontváz-szervszigorban,
mint piros madár tövisbozótbokorban.
Az a hús-szobor élő fájdalom-robbanás!
Az ének-csodás!
Nem mint boncasztal eres márványteknő-alján
heverő, testből kivett emberszív,
halott lila hús-csomó a formalinszagú csönd
üvegkalapjával betakarva.
Mint az a csönd-üvegkalap rabja.
Romlás, bomlás, rothadás előtt.
És hol van a Föld?
Hol a mindenség-maradék?
De mit cifrázom,
mint Dankó Pista-Paganini
a szálloda-étterem deszkatutaján állva,
az a másik árva,
aki világhalló dobhártya
volt a fölszögezett Jézus bal fülében.
Csillag-zenét,
égitest Kozmosz-zenekart halló
Krisztus-fül az emberért,
föltámadást-valló!
Mellettem árny-alakod.
Szeretem árny-alakod.
Tedd a szivedre kalapod!
Tedd kalapod a szivedre,
mintha egy fekete liliom lenne,
úgy nézz,
te férfi Avilai Szent Teréz
a létre, az elmúlás-szigetre
te sose-halott. Tökéletesség útja. Belső várkastély.
És nyilalj föl a szivárvány-zenében
aranycsengettyű kalászponttőrrel sírva,
mint a pacsirta,
akit dal-cérnaszálon
fölfele-fúródás aranyrakéta-száron
húz a dal,
a szerelem-fiatal,
túl a meg-nem értett reményen.
Tedd a szivedre kalapod,
mint aki örök jövőt kapott,
s hajolj sírod fölé a tél-száraz sűrű páraliszt
köd fehér hódítás-tüzében.
Mögötted sok halott,
előtted sok halott,
akin nem segít se Pokol, se Éden.
Törd át a halandóság-falat.
És nézz a földbe, a csillag ősanyagba,
a nehéz bolygó-tudatba,
mint önmagadba
és nézd önmagad a földben
az emberiség-tömegtemetőben,
az állatiság őssárkány-zománc sárkánymadár temetőben,
láss az ősidőben,
láss a múltidőben,
láss a jövőidőben,
jelenemben
szegény halott,
sárga csontváz
árva emberszerkezet.
Ne gondolj arra, ami most van!
Ne olvadj el a világiszonyban!
Jobb neked
ha hatalmad éneked!
Ne kérdezd: miért nem?
Hidd el magad.
Hegedű voltál az Isten álla alatt.
Hegedű voltál az Isten kezében.
