| Nagyon szívesen, mondta Pannonhalmán egy fiatalember, akinek az arca sebhelyesen nézett bele a világba. Az itt látott film életének azon szakaszairól szólt, amikor nehéz helyzetekben döntenie kellett. Ilyen döntéssel jutott el Horvátországba is, ahol horvát emberek szabadságáért harcolt. Majdnem meg is hatl. Budapesti lakása előtt nagy vasrács, a rácson belül kutya. Olyan öregféle lehet, már csak úgy van. Látszik, hogy szeretik. A lakásba belül olyan, mint egy színház. Egy díszlet. A falakon zsúfolva az emlékek, ahogy Baudelaire mondta: "emlékem több, akár száz éve gyűjteném". Nos Eduardo emléke is több lehet, akárha az idők kezdete óta gyűjtené. A belső szobában hatalmas horvát zászló, a falakon fényképek, szétlőtt templomfotó. Szép. Ahogy kupolátlanul, meztelen csúcsokkal áll az égbe belemeredve a templom négy fala, kilőve az ablakai. Éppen távozóban két fiatal, a lakásban pedig egy fiatal fiú maradt velünk. A beszélgetés idején kint volt valamelyik külső helyiségben. Leülök egy régi tonet székre. A hangulat tökéletes. Mintha csak messzi országokat látogatnánk sorra, úgy vesszük elő a múlt emlékeit. Legelőször persze azt kérdezem, mit jelent számára a hit? - Az én esetemben a hit - életem egy konkrét időszakához kötődik - megnyugvást jelent. A magyar nyelvben a megnyugvás kifejezés kicsit passzív jelentésű. Számomra ez a megnyugvás egyben erőt, energiát is ad, adott. Amit eddig tettem, amiről úgy gondoltam, hogy jó, ha megteszem, mert kötelező megtennem, azt félelem nélkül, teljes biztonsággal tegyem tovább. - Édesanyja hol született? - Édesanyám Barcelona mellett született 1929-ben. Az egyik legrégebbi katalán család sarjaként, ahogy az Ibériai félszigeten szokás, mélységesen katolikus környezetben. Középkelet-Európában, Magyarországon, furcsán hangzik a szó, hogy hit. Ott hozzátartozik az élet mindennapjaihoz. Társadalmi szinten hat át mindent. Számomra az elmúlt 13 év rácsodálkozás és visszatérési kísérletek. A spanyolok sem különbek, mért lennének azok, mint mi, magyarok. Ahogy Szabó Dezső írta: "Más országokban sem születnek sasoknak az emberek". A polgárháborúban a családunk kettészakadt. Az egyik oldal az ottani szóhasználattal élve - ami nem feltétlenül azt jelenti, mint itt Magyarországon - a nemzeti oldalra állt, tehát a Franco tábornok meleltti táborba, a másik oldal köztársaságpárti lett. Tulajdonképpen "monarchista" kontra "republikánusként" jelentkezett a szembenállás. A republikánus nem feltétlenül kommunistát jelent, bár nyilvánvaló, kommunista szellemiségű volt. A spanyol kommunista párt célja viszont a köztársaságért folytatott harc átfejlesztése bolsevik forradalommá. Mikor a köztársasági oldal elvesztette a polgárháborút, a családnak az a fele, amelyik köztársasági érzelmű volt, egyszerűen emigrálni kényszerült - kb. másfélmillió ember emigrált abban az időszakban Spanyolországból, kilencven százalékuk Latin-Amerikában kötött ki -, a nagyszüleim, édesanyám meg két idősebb testvére előbb Argentínába mentek és onnan Bolívia szubtrópusi részében, Santa Cruzba. Édesapám pesti születésű. A nagyapám zsidó származású. A nagyanyám - Obermayer - vezetéknévvel katolikus vallású. Édesapám haláláig ateistának vallotta magát. - Az is egyfajta vallás... - Valóban. Nem feltétlenül gonosz ember, aki ateista, csak - szerintem - valamivel szegényebb. - Ön vallásos? - Abszolút. Vulgárisan fogalmazva, bejáratott gyóntatóm van. Édesapámat a terézvárosi templomban keresztelték meg, itt, nem messze, ahol lakom. Ahová most gyónni járok. - Hol élt az édesapja? - Édesapám Magyarországon végezte el a Képzőművészeti Főiskolát 1945-ben, a háború végén. 1946-ban kapott egy ösztöndíjat Franciaországba. 1947-ben hazajött, akkor meghosszabbították az ösztöndíját, megint kiment. Ez alatt az idő alatt itthon Magyarországon előtérbe került a kommunista párt, kifundálták a Rajk-pert. Általam nem igazán tisztelt ember volt akkor a magyar nagykövet Párizsban, Károlyi Mihály. Szerintem - bár eléggé ambivalens - az egyetlen pozitív cselekedete, politikai pályafutása során az volt, hogy ekkor lemondott. Közölte, nem jön haza. Ennek a skandalumnak a hatására, nagyon sokan a kint lévő ösztöndíjasok közül - sok kommunista is volt köztük - úgy döntötek, hogy nem jönnek haza, mert a sztálinizmus nem tartozott a vágyaik közé. A kultúra elitjében élőknél kikerülhetetlen volt, hogy ne tudjanak az itthoni szörnyűségekről. Édesapám is kint maradt. 1956-ban egy néprajzi kutatócsoporttal kiment Dél-Amerikába, konkrétan Bolíviába, az Andokba az indián népművészetet tanulmányozni. Ez francia finanszírozású csoport volt, apám az egyetlen köztük, aki nem volt francia, amikor elfogyott a pénze az expedíciónak, a franciák otthoni segítséggel meg tudták szerezni a pénzt a repülőjegyre vissza Franciaországba, apám ott ragadt, mert nem volt pénze. Tanítani kezdett, 1958-ban megimserte édesanyámat, barátoknál, egy "bulin" megtetszettek egymásnak, 1959-ben összeházasodtak. A kalandok akkor kezdődtek, mikor kiderült, édesapám mélységesen baloldali, nem otthonülő típus, bohém, ám elkötelezett ember. Pláne a dél-amerikai viszonyok között ezek a tulajdonságok felerősödtek. 1960-ban születtem Santa Cruzban. A gyermekkorom mozgalmas volt, a ciszterekhez jártam iskolába. Kommunista apám azt akarta, hogy egyházi iskolába járjak. A mélyésegsen katolikus édesanyám pedig nem. Szerinte a gyerek ne menjen egyházi iskolába, igenis járjon az államiba, ismerje meg a valóságot. Az egyházi iskola, ha nem a szegénynegyedben létrehozott kisegítő iskoláról volt szó, elit iskolának számított, édesanyám - aki történelmet és földrajzot tanított - pedagógusként szociálisan végtelenül elkötelezett. Ami nem azt jelentette, hogy baloldali. Édesapám a Bolíviai Nemzeti Színház alapítója, vele kezdődött a színházi élet Bolíviában, ahol egy színdarab bemutatója politikai cselekedetnek számított. Az első bemutatott darabot édesapám írta. Be is tiltották. Letartóztatták, a diákok sztrájkoltak, hogy engedjék ki a börtönből. A gyerekkorom erről szól, hogy hol van apám, hol nincs apám. Sokszor előfordult, hogy hónapokig "kitelepítették" az otthonából. De csak őt, a családját nem. Amikor bujkálni kényszerült, akkor mindig papok mentették az életét. - Van olyan templom, ahol az ő freskói díszítik a falakat - Bolíviában az első képzőművészeti főiskola is az ő nevéhez fűződik. 1971-ben már a bolíviai egyetem rektora volt, amikor kitört a puccs, neki Chilébe kellett menekülnie, mi pár hónappal később mentünk utána. Ott a jezsuitákhoz jártam. - De ők a legszigorúbbak...<>br<- Csak a hülyeséget nem bírtam elviselni az életemben, azért nem végeztem el a katonai főiskolát annak idején. Önmagában a szigorúság, ha van értelme, ha megértetik a gyerekkel, hogy miért van - és lehet kedvesen is érvényesíteni -, akkor nincs semmi baj. Amellett, hogy minden reggel ministráltam az iskola kápolnájában, kora este mentünk az idősebb fiúkkal az Allende melletti firkákat a falra írni. A kettő között semmiféle ellentmondást nem éreztem. A Népi Egység egy több pártból álló koalíció volt, ahol voltak szocdemek, kommunisták, szocialisták, de volt három keresztény párt is. Az, hogy baloldali és keresztény az nem ellentmondás. Latin-Amerikában pedig végképp nem. Szoktam mondani, hogy differenciálni kell. Innen nézve a Szovjetunió és az egész gonosz birodalom megszüntetése pozitív, Latin-Amerikából nézve: az Amerikai Egyesült Államok testesíti meg a gonosz birodalmát. Ugyanazt a szerepet töltik be, amit a szovjetek játszottak itt annak idején. Az igazi az lenni, ha minden kis náció maga dönthetné el, hogy hova akar tartozni, és ne kelljen valamelyik nagyhoz dörgölődznie. Ez óhatatlanul azzal jár, hogy fel kell adnia az önállóságából. Többek között ez a különbség azok között, akik államban gondolkodnak, és azok között, akik nemzetben. - Milyen volt a kapcsolata a családjával? - Apámmal a törés előtt, ami köztünk a horvátországi szerepemmel kapcsolatban kialakult, sokat nevettünk azon a véletlenen, hogy ugyanabban a kerületben vettem magamnak lakást, ahol ő született. 1994-ben - amikor én még Horvátországban voltma, csak éppen nem harcoltam, átmeneti időszak volt, kaptam egy üzenetet Zágrábban, hogy jöjjek haza Pestre. Hazajöttem. Együtt lakott a család az Ajtósi Dürer soron. Dilemma elé állítottak, hogy döntsek, megyek vissza velük Dél-Amerikába, vagy ha maradok, hagynak egy bizonyos összeget a számomra, vegyek lakást, mert nekik elegük van. Nem értettem. Nem vettem túl komolyan a dolgot, vissza kellett mennem. Májusban a szocialista párt került hatalomra. A választások után kaptam egy faxot, hogy most már jöjjek azonnal haza. Hazajöttem és mondtam: apu, mostmár visszajöttek a tieid, mért akarsz elmenni? Addigra én már teljesen eltávolodtam - legalábbis politikai értelemben - a tőle kapott "mintától", majdnem szakítottunk is emiatt. De erkölcsileg mind a mai napig példaképemnek tekintem. Apám erre azt válaszolta: Annak idején a sztálinistákhoz nem volt közöm, most meg ezekhez a merkantilista baloldaliakhoz nincsen közöm. 71 évesen összecsomagolt, édesanyámmal visszament Dél-Amerikába, 97-ben ott halt meg. - Mikor volt életében először szerelmes? - Tizennégy éves koromban, Svédországban. Chiléből kerültem Svédországba, és onnan Magyarországra. Szerelmes pedig egy brazil lányba voltam. Szintén ugyanolyan menekült volt, mint én. Idősebb volt nálam, ő tizenhat éves volt már akkor. Ilyenkor a lányok lenézik a "kisfiúkat", vagyis akkor engem, úgyhogy az első fájdalmas szerelem volt. Nem volt még egy puszi sem kettőnk között. Én, mint "kispisis" rohamoztam őt, de hiába, csak nevetséges lettem. Neki tetszett, de nem vett komolyan. A mai napig tudom, hogy Barbarának hívták, mindenre emlékszem, ami akkor történt. Addig tartott, amíg együtt voltunk Svédországban, egy szállodában, majdnem egy évig. Amíg ide nem jöttünk. Haza. Amiről meg kellett tanulnom, hogy mit is jelent nekem. - Most egyedül él? - Igen. Van egy menyasszonyom, még nem élünk együtt. Idővel kialakul. - Mért ment Horvátországba? - Öjságíró voltam, tudósítóként. |
| - És mért harcolt? - Valószínűleg gyerekkoromtól benne van a nevelésemben, azért mentem el katonai főiskolára. Annak idején - 15 évesen kerültem haza Magyarországra -, vissza akartam menni Dél-Amerikába, befejezni a forradalmakat, amiket édesapámék elrontottak. De rájtötem, a katonaság nem nekem való. Abbahagytam, elmentem egyetemre. Nem éreztem magamat jól, szó szerint végigbuliztam a 80-as éveket, zenéltem, verseket írtam, sok fiatalnak én voltam a motorja. Az elején majdnem elmentem Nicaraguába, azt mondtam, nekem ehhez, ami itt van, az intézményes szocializmushoz semmi közöm. Ögy éreztem, valahol mindenképpen segítenem kell az embereknek. Ez a nyolcvanas évek végére mintha elaludt volna. Utáltam, ami volt, de magamra zártam az ajtót és minden kívül maradt. Ögy éreztem - nem ellenzékiként és nem is a másik oldalról - hogy a hazugságaiknak semmi köze a kommunista erkölcshöz. Most utólag a viselkedésem gyerekesnek is tűnhet, de aki másként mondja, mint ahogy én most, az hazudik. Még buliból, 1988-ban elvállaltam a KISZ-titkárságot az ELTÉ-n. Itt akkor még nem ismert, latin-amerikai módszerekkel sikerült megválasztatnom magamat. Akkor a Gyurcsány meg a Szilvássy György voltak az Egyetemi és Főiskolai Tanács vezetői. Nekik én szélsőbaloldali-guevarista, trockista, sztálinista voltam, tehát én nem lehetek KISZ-titkár az ELTÉ-n. Nem baj, mondtam, majd eldöntik a társaim, hogy lehetek-e vagy sem. "Kampányoltam" is, mi akkor itt még szokatlan volt. Ez nem ellenzékiség volt, hanem inkább "elvtárspukkasztás". Én a folyamatos jobbulásban legfeljebb az influenza esetén hiszek. Szerintem ez nem hit, meg hovatartozás kérdése. 1989 nyarán elfogadtam a La Vanguardia felkérését, hogy menjek ki Erdélybe, ott csináljak egy interjút Sütő Andrással, ez volt a falurombolásos időszak. Ezáltal Erdély bekerült a spanyol médiába, ahol eddig nem is ismerték. A beszélgetés apropója Szervét Mihály - aki katalán származású volt - figurája adta a Csillag a máglyán című darabból. (Már 1985-ben meglepett, hogy engem, akinek kommunista érzelmei vannak, egy katolikus, konzervatív lap, amelynek nagy tradíciója van Spanyolországban - Ricardo Estarriol - által felkér, hogy írjak nekik. Meg is kérdeztem, honnan veszi a bátorságot Don Ricardo, hogy ezt megtegye? Nevetett, barátok maradtunk. Aztán akárhányszor jött Magyarországra, mindig megkeresett, hátha. Nem volt erőszakos, nagyon szelíden végezte a feladatát, amíg elvállaltam.) Nem volt traumamentes. Sütő András bácsinak és nekem sem. Azért mentem Erdélybe interjút készíteni, hogy megkérdezzem, mit gondol a cirkuszról, ami akkor, ott zajlott. Semmiféle érzelmi viszonyulásom nem volt az egész kérdéshez. Megérkeztem Marosvásárhelyre, megcsináltam az interjút, és elkezdtem félni. Akkor feltettem magamnak a buta, de jogos kérdést: ez egy szocialista ország, mért kell itt nekem félnem? Hazajöttem, megírtam a cikket. Ezzel az interjúval elkezdtem dolgozni ennek a "klerikus jobboldali" lapnak, általuk végigcsináltam az "úgynevezett" rendszerváltozásokat Kelet-Európában. A prágai cirkusz semmi volt, aztán Berlinben ami volt, az sem volt komoly, le volt játszva az egész ügy, de jött Albánia. 1990 nyarán érkeztem oda először, akkor még nagyon be volt zárva az ország. Felvettem a kapcsolatot az olasz nagykövetséggel, ahol megkérdezték, nem akarok-e Skodrába menni, az Észak-Albánia. Katolikus város, és a környék is az. Albánia volt az az ország, ahol a kommunista diktatúra hivatalossá tette az ateizmust. Működő, szervezett ateizmus volt. A többi országban is elvittek papokat, megölték őket, de Albániában be is tiltották a vallást. Ott ismertem meg Dom Simon Jubanit, egy albán papot, akit 25 évre munkatáborba, bányákba, kényszermunkára vittek. Éppen pár héttel előtte jött ki a börtönből, ahol fogadalmat tett, ha kiengedik, azonnal misét celebrál. šltünk, és nem volt templom. A templomokból sportcsarnokot, boltokat kreáltak. Az egyik albán fiú mondja, hogy ott van a temetőkápolna. Öjra föl kell szentelni, mondta Don Simon. Másnap újra fölszentelte a kápolnát, a városban elterjedt a hír, hogy mise lesz a temetőben. Ötvenezer ember vett részt ezen a misén. Ennek az ötvenezernek a nyolcvan százaléka nem katolikus volt, hanem muszlim. Nézték, a katolikus mikor térdel, mit tesz, és próbálták utánozni. Esett az eső, sár volt a temetőben. Ezen a misén én ministráltam. Dom Simon mondta, hogy ministráns nélkül nem lehet misét tartani, akkor jelentkeztem: én tudok ministrálni. Borzasztóan büszke voltam, és melegség töltött el, hogy én vagyok akkor ott. Az újság úgy gondolta, hogy menjek pihenni, ahová akarok. Arra gondoltam, ha megszűnik itt Magyarországon az identitásom, mert málladozik minden, akkor hol van a másik? Valahová tartoznom kell. Tudtam, hogy a nagyapám a háborúbna halt meg, de nem mondták nekem otthon, hogy hogyan. 1984-ben tudtam meg, hogy zsidó volt. A Dunába lőtték. Elmentem könyvtárakba, amit erről lehetett, megpróbáltam elolvasni, embereket kerestem, akikkel tudtam beszélgetni ezekről a kérdésekről. Még a rabbiképzőbe is eljártam, ahol péntekenként a nagy tudású Schreiber Sándor főrabbi tartott előadást. Tudni akartam, ide tartozom-e? Izraelt választottam. Akkor Ricardoval már nagyon sokat beszélgettem,aki az Opus Dei-hez tartozott. Az alapítóját tavaly (2002) avatták szentté, Monsignore Escrivá de Balaguer. A baloldaliaknak ez fasiszta, szélsőjobboldali, ultrakonzervatív, ha elhangzik a neve, már az inkvizíciót idézik. Spanyolországban alakult, ez a szentatya által elismert katolikus organizáció. Ricardó az alapító könyvéből, Út a címe, odaadott nekem 50 példányt ivritül, hogy vigyem el a jeruzsálemi patriarchiához, mert jelezték, hogy elfogyott nekik. Megérkeztem, és nem mentem be Jeruzsálembe, nem tudom, miért, csak az utolsó öt napon. A hátizsákomban voltak a könyvek. Visszautazásom előtt két nappal mentem el a Falhoz, belső kényszer hatására imádkozni kellett. Nem éreztem sem meleget, sem hideget, hihetetlenül jó kedvem volt, jól éreztem magam. Rajtam volt a kipa, és föltettem magamban a kérdést, hogy mit keresek én itt? A Fal előtt spanyolul a Miatyánkat imádkoztam. Utána anélkül, hogy választ kerestem volna arra, hogy akkor mi történt velem, tudtam, hogy valamilyen oknál fogva - amit nem mertem akkor megfogalmazni -, a dolgok a helyükre kerültek. Amikor elmondtam a Miatyánkot, elhangzott egy "köszönöm" részemről. Megilletődtem. - Ezt mit jelentett? - Amikor most beszéltünk róla, ugyanazt érzem. Kitágul az ember tüdeje, és inkluzíve fizikai jóérzés. Ha az ember nem fegyelmezi magát, akkor hajlamos sírva fakadni. Pár órával később elmentem a patiarchához, átadtam a könyveket, elmondtam, hogy mi történt. Meghívott vacsorázni. A vacsorán érdeklődött, hogy milyen volt az életem eddig, aztán este kilenckor egy kispap kíséretében végigmentünk a Via Dolorosán Dom Michel belémkarolt. Aztán visszakísértme a prelátusra. Ý elküldött, hogy keressek magamnak papot, és gyónjak meg. Ami meg is történt. Jeruzsálemből fölhívtam Ricardót, hiszen spanyolul akartam gyónni, mert abban a nyelvben éreztem magamat biztonságban, bár magyarul akkor is jól tudtam, de azért nem ugyanaz. Mondtam Ricardónak, azonnal kell nekem egy pap. Ijedten kérdezte, mi van, mi történt? Mondtam, semmi, csak gyónni akarok. Jó, gyere, majd a reptéren megoldjuk. Megérkeztem Bécsbe, bementünk a Karlskirchébe, ami szintén az Opus kezelésben van. Jött egy katalán pap, négy óránál tovább voltunk ott. Beszélgettünk. Ez volt a gyónás. A sok felhalmozódott szemetet belülről ki kellett dobni. Olyan volt, mintha betettek volna mosógépbe. Azóta minden a helyén van. Aztán kijártam hozzá Bécsbe. Két éve nem találkoztunk, mert visszahelyezték Spanyolországba. - Hogyan került Horvátországba? - 1991 február elején éhségsztrájkba kezdtek a tiranai egyetem diákjai - az akkori nevén Enver Hodzsa Egyetem. Azért sztrájkoltak, hogy változtassák meg az egyetem nevét. Én bent voltam a sztrájk vezetőjével interjút készítnei, amikor az albán katonaság körbevette az egyetemet. Megint nem értettem, de most röhögni kezdtem. Szemben a katonák a sapkájukon vörös csillagot viseltek, és nem értettem, hogy én megint a másik oldalon vagyok. Megrohamozták az egyetemet, lőttek a diákokra, de a diktatúra már nagyon ingadozott, utána le is döntötték Enver Hodzsa szobrát, ott álltam üvöltöztem és sírtam ugyanúgy, mint az albánok az örömtől. Másnap már egyetlen vörös csillagot sem lehetett látni. 1991 májusára a La Vanguardia hivatalos belső munkatársa, tudósítója voltam, már másfél éve dolgoztam a BBC World Service spanyol nyelvű rádióadásainak Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában. Albániában. Amikor a jugoszláv válság kitört, engem Horvátországba küldtek, Ricardót pedig Szlovéniába. Május és augusztus között szinte semmit sem csináltam, a helyzet pedig egyre romlott, egyre több halottat, egyre több szörnyűséget láttam, ami engem is érintett, érhető, egy idő elteltével nem bírtam tovább. Begorombultam. Mint külföldi újságíró én voltam az egyetlen szemtanúja az első tömegmészárlásnak. Kelet-Szlavóniban történt, a szerbek lemészárolták a horvátokat. A templomok romokban hevertek. Ami számomra már nem volt furcsa. Amikor öreg nénit lát az ember, kezn rózsafüzérrel, és nincs mögötte csak rom és halottak, a rózsafüzér hatása megsokszorozódik. Mindennap ezt láttam, egyre többször, és mindez csak nőtt nem csökkent, fölmerült bennem: vagy én és a többiek vagyunk rossz újságírók, mert semmilyen hatást nem érünk el az írásainkkal, vagy a rosszabb: nincs értelme. Abban a pillanatban, mikor ráéreztem, lehet, hogy nincs értelme teleírni oldalakat, elvesztettem az objektivitást és a távolságtartást, ami egy újságíró kötelmei közé tartozik, hiszen nem azért megy egy adott helyre, hogy harcoljon, hanem hogy tudósítson. Ehhez még hozzájött, hogy elfogtak, három napig bezárva tartottak, senki sem, még én sem tudtam, hol vagyok, míg ki nem szabadultam. Ögy éreztem, három lehetőség között választhatok: maradok, és teszem tovább, ami miatt ideküldtek, aminek sok értelme nincs, és a végén alkoholista leszek, mint mindenki más, aki külföldi tudósítóként már elég régen kint tartózkodott. A másik lehetőségem az volt, hogy csapot-papot otthagyva eljövök onnan. A harmadik az utolsó pillanatban fogalmazódott meg bennem, mert már kezdtem irigyelni a fegyvert a katonák kezéből, a horvát gárdistáktól. Sok esetben úgy éreztem, én dühödtebb vagyok, mint ők. Amikor Eszék egyik külvárosában megölték az operatőrt, aki velem volt - ő volt a 17. áldozat az újságírók közül -, másnapra osszetrombitáltam egy küldöttséget, külföldi és helyi újságrókból, elmentünk a Jugoszláv Néphadsereghez (már megint a vörös csillag), ahol elmondtam, hogy nem volt hadüzeent, mondják ki végre: háború van? Mért lőnek az újságírókra? Mért lőtték le előző nap a Zarko Kaicot? A válasz az volt, hogy az operatőr "szerencsétlen baleset" áldozata lett. Az őrt álló katona egy tankból lőtt ki, összetévesztette a kamerát a páncéltörő fegyverrel. Ha hadműveleti területen tartózkodunk, horvát egységekhez közel vegyük tudomásul, hadi helyzetben nem lehet elvárni egy katonától, hogy különbséget tudjon tenni az ellenség és az újságíró között. Azokat az újságírókat, akik horvát egyenruhát viselnek, a horvátokkal mozognak együtt, azokat teljesen ellenségnek tekintik. Ezt az utolsó mondatot saját magamnak szóló hadüzenetnek vettem, innentől számomra már személyes jelentőségű volt ez a háború. Mondtam egy szaftosat a vörös csillagos ezredesnek. Otthagytam. Kértem egyenruhát és fegyvert a horvátoktól és a felvételemet a Horvát Nemzeti Gárdába, később parancsnoka lettem a Horvát Nemzetközi Brigádnak. Megint helyére kerültek a dolgok számomra, mint mindig, amikor nem értettem, ami körülöttem történik. - Örültek Önnek? - Természetesen. Én voltam az első külföldi önkéntes. Utánam elég sokan jöttek még. De harcoltak más csapatokban is idegenek, vagyis inkább rokonok, a szerbek mellé beálltak az oroszok, ukránok "pravoszláv egységet" próbáltak összehozni. De nem vallási háború volt ez, több olyan bajtársam, katonatársam volt, aki szerb, és pravoszláv vallású volt. Eszéki születésű, számára ez a harc a szülőházának a megvédése volt. - Ön szerint miről szólt ez a háború? Miért volt ez a háború? - Nagyon egyszerű. Jugoszlávia természetellenes tákolmány. Természetes volt a szétesése. A horvát csak Magyarországon nemzetiség, valójában nemzet. A bosnyák már bonyolultabb, hiszen muszlim nemzetiség volt - hála ennek a háborúnak, most már ők is nemzet lett. Most találták meg, ezekben a harcokban a nemzeti identitásukat, hiszen eddig jugoszláv muszlimok voltak, akik Boszniában élnek. A háborút kiváltó ok, hogy a szerbek érezték, Jugoszlávia kezd felbomlani, megpróbálták az utolsó pillanatban rátenni a kezüket a lehető legnagyobb területre. Az 1991-ben elindított háború erről szólt. Területszerző, rablóháború volt. - Amikor szembetalálkozott a ténnyel, hogy Ön körül emberek halnak meg, fohászkodott-e Istenhez? - Kétfelé választanám az akkori életem helyzeteit. Egy szakaszában még újságíró voltam, a másikban pedig fegyverrel harcoltam. Öjságíróként többször adódott, ha olyan helyre értem, ahol valamilyen haláleset történt, például gránát robbant egy házban, vagy lelőttek három férfit, akik "csak" útban voltak, már ott állt három öregasszony és imádkoztak. Ilyenkor csatlakoztam hozzájuk. Halkan magamban persze, hiszen közben fényképezőgép volt az egyik kezemben, toll a másikban, nem igazán olyan volt a szituáció, hogy harcogva ordítva imádkozzak. Később, amikor katonaként harcoltam, más volt. Ögy éreztem, a feladatom az - miután volt egységem is, akikért én feleltem -, minél kevesebb embernek legyen minél kevesebb baja. Kegyetlenül intenzív időszak volt. A kálvinista templom romjain kívül pap se volt a közelben. Egy idő után fölvettük a kapcsolatot ferences atyákkal Eszéken. Járogattunk hozzájuk. Itt menekült apácák is voltak Aljmasból, ahol a Dráva meg a Duna találkozik. Nem voltak erőszakosak, az utcáról betértünk, kaptunk egy meleg kakaót és kalácsot. Semmit nem akartunk, csak egy perc nyugalmat, és ők sem próbáltak erőszakosan "téríteni" minket. Lelki támaszt mi egymásnak nyújtottunk. Viszont karácsonykor, december huszonharmadikán - akkor már felelős voltam több száz emberért - megkérdeztem, ki akar misére menni? Tudtuk, hogy Eszéken, három helyen lesz szent este, karácsonyi mise. Mindenki föltette a kezét. Ez jó is volt meg nehéz helyzet is, hiszen ha a frontvonalról mindenki elmegy misére, ki marad ott? Egyszerű volt a válasz, a misét kell kihozni a frontra. A faluban találtunk egy házat, amelyhez tartozott egy nagy asztalos műhely. Kipakoltunk belőle mindent, szereztünk padlószőnyeget, kék vászon háttér volt, a fiúk összeállítottak egy jó nagy keresztet, egy asztal volt az oltár, mellette a karácsonyfa és padok. Azokat a dobozokat használtuk, amikben a tank elleni aknákat szállítottuk. Egy doboz az egyik oldalon, egy a másikon, rajta egy deszka, letakartuk pokróccal. Több száz ember vett részt, előbújtak a pincékből az emberek a mise hallatára. Jött két atya és három apáca, aki osztogatta a kalácsokat meg édességeket. Én voltam az első, aki odamentem az egyik paphoz, hogy gyónni szeretnék. Természetesen azzal kezdtem - mert szerintem abban az időben mást nem is csináltam, azon kívül, hogy talán a kelleténél gyakrabban az orromba vagy a fülembe -, hogy Atyám, öltem. - Mit mondott erre a horvát pap? Feloldozta? - Ezt nem mondom meg. Feloldozott. Nem haragból öltem, hanem mert másokat akartam megvédeni. Azt mondta, ebben a helyzetben, amikor mi vagyunk a gyengébbek, ahol civilek halnak meg, védtelenek vagyunk, a védelem elmulasztása nagyobb bűn. Aztán jött a másik, a harmadik, negyedik, ötödik és végtelenül sokan. Hatalmas sor állt. Mindenki gyónni akart és áldozni. - Hisz a túlvilági életben? - Igen. Valószínűleg pár évszázadig én a purgatóriumba kerülök, de utána jó helyre. Látszanak a sebhelyek az arcomon, majdnem mind egy bizonyos alkalommal történt. 1992. május 2-án mentünk autóval - hogy Zágrábba menjek és onnan Ljubljanába, onnan pedig repülővel Rómába -, becsapódott egy gránát az útra, kaptam néhány repeszt az arcomba, a fejembe, és két kocsink egymásnak ment, az egyikben ültem én. Hat napig kómába kerültem. A hetedik nap, vasárnap délelőtt tízkor tértem magamhoz, ezen a vasárnap délelőtt tíz órakor, amikor magamhoz tértem, avatták boldoggá MOnsignore Escrivá de Balaguert. Nem hiszem, hogy ez csoda lett volna. Az orvosok azt mondták, kemény fejem van, hiszen akár százszor is meghalhattam volna az ott töltöt idő alatt. Mikor konstatáltam, hogy látok, megkérdeztem, hol vagyok, mennyi az idő, mondták, és akkor bekattant, hogy nekem most kellene Vatikánban lennem, a Szent Péter Bazilika előtt. Végig úgy éreztem, hogy ami velem történt, azok kopogások voltak. Az embernek két lehetősége van, kinyitja, vagy nem nyitja ki az ajtót. Éreztem, most elég volt. Valójában Dávid kontra Góliát háború volt ez, nem értettem, hogy mitől voltam jobb, szebb, kedvesebb az Örnak, mért kellett nekem életben maradnom. Soha nem fogok választ kapni erre a kérdésemre, a választ magamnak kell megtalálnom. Én pedig azt találtam ki, valószínűleg azrét kellett megmaradnom, hogy legyen aki emlékezik a többiekre, írnom kell, és biztos van még dolgom. Azóta is töröm a fejem, hogy mi lehet a dolgom, mert van még időm a földön. 1991-ben történt Szentlászlón, egy Árpád korabeli kis faluban, Kelet-Szlavóniában, hogy köröttem fütyültek a gránátok, én meg puskával a hátamon megyek egyik helyről a másikra. Jön két öreg bácsi, köszönnek horvátul, én meg visszaköszöntem magyarul. Tudtam, hogy ott majdnem mindneki magyar. Nagy rácsodálkozással kérdezték, maga magyar? Mondtam, igen, magyar vagyok. Aztán mikor elbúcsúztunk, csodálkoztam azon, amit mondtam. Nagyon egyszerű a hit, a haza kérdése. Megörültem, és innentől kezdve teljesen egyértelmű számomra, hogy a Kárpát-medencéhez úgy kötődök, ha engem innen nem űznek el, soha nem fogok elmenni. Megköszöntem a beszélgetést, már bejött a szobába a fiatalember, aki közben türelmesen várt egy külső helyiségben, és jelezte: menniük kellene. Barátságosan kikísért az ajtón, ahol az öreg kutya. Tito álldogált, lomposan és fáradtan. Bezárta mögöttem a vasajtót, ami egy külső kis teret képezett a színpadi kellékek elé. Lementem a ház elé, felnéztem, és megláttam az ablakból függeszkedő magyar zászlót. Tudtam, hogy ebből a színes szobából jöttem el, rengeteg színes emlékkel. Azokkal az emlékekkel, amelyeket Eduardó szeretne valünk is megőriztetni. És amelyeket valószínűleg sokáig fogok őrizni. |
