Bächer Iván: Ruccanások

Idén nyáron jelent meg a népszerű író-publicista legújabb könyve, mely egy rendhagyó útikönyv. 

 

"Nem vagyok egy utazós.

Nemigen kerekedek fel, nemigen megyek el hetekre, hónapokra. Ha már, akkor csak ruccanok inkább. Kinézek, kipillantok, kiszagolok, és már iparkodom is haza.

Két dolgot még különösen, kitüntetetten is utáltam és utálok ma is: az egyik turistának lenni, a másik nyaralni. Egy szóban is összeköthetem a kettőt: utálok idegennek lenni. A turistánál szánalmasabb figura alig tételezhető. A turista kinn marad. A felszínen marad, a héjon, azon mászkál, császkál, csúszkál a szerencsétlen végkimerülésig.

Én otthon lévőket szeretek szemlézni, ha már én magam nem lehetek otthon. Ezért, ha már muszáj voltam és vagyok utazni, lehetőleg nem szállodában hálok, vagy ha mégis, legalább vizitálok valaki őshonost. Azt is gondolom, hogy normális ember nem megy oda, ahol dolga nincsen. Én legtöbbször valamit elintézendő kerekedtem föl..."

És Bächer Iván, ha már muszáj neki kimozdulnia otthonról, hát legalább ír róla. Rendhagyó útikönyve turisztikai-gasztronómiai és szellemi-kulturális kalandozásra invitálja az olvasót a nagyvilág, no meg az emberi lélek különös, vagy éppen szokott, otthonos tájaira. Ruccanjunk ki vele London, Róma, Zürich, Bécs, Besztercbebánya, Munkács, Kolozsvár főtereire és eldugott utcácskáiba, piacaira és vendéglőibe, szagoljunk-kóstoljunk bele más népek életébe és konyhájába!

 

Bächer Iv író, újságíró. Budapesten született 1957-ben. 1981-88 között a Móricz Zsigmond Gimnázium tanára, 1988-tól óraadó tanár, 1989-91 között a Magyarország, 1991 óta a Népszabadság munkatársa, majd főmunkatársa. 1981-től jelennek meg versei, novellái, tárcái, publicisztikái az Élet és Irodalom, az Új Tükör, a Magyarország hasábjain. A  Népszabadság Hétvége rovatának állandó szerzője.

Díjai: Gábor Andor-díj (1993), Benamy-díj (1993), Népszabadság-díj (1995), Táncsics Mihály-díj (2000), Pethő Tibor-emlékérem (2000), Demény Pál-emlékérem (2001), Budapestért Díj (2001), Gundel Művészeti Díj (2002).

Főbb művei: A város (elb., 1986), levélregény (1990), Kék Duna keringő (reg., 1991), Íz-lelő (1993), Rötúr (reg., 1997), Helyek (Molnár Gál Péterrel, 1998), Kutya Mandovszky (1999), Vándorbab. Ennivaló történetek (1999), Elindulni három nővel (2000), Az elhagyott falu (2001), A zongora helye (2001), Haláltánc (2002), Kezdőbetűk (2002), Hatlábú. Ebkönyv (2005), Klétka (2006).

 

 

Ízelítőül egy tárcája a Népszabadságból:

 

 

 

Olyan hirtelen történt az egész, hogy ocsúdni sem volt érkezésem. A határon, az egykori vasfüggöny helyén úgy lettem átröptetve, mintha száz évvel elébb, a boldog határtalan világban jártam volna erre.

 

Pedig pár perccel a tízórai zárás után érkeztünk oda, de vendéglátóm, Piroska, aki átjött Szombathelyre értem, már intézkedett, így mindkét ország itt szolgálatot teljesítő határőrizeti és vámrendészeti szervei túlperceztek egy kicsit miattam. Aztán minden akadékoskodás, papírpepecselés, vizslatás mellőzésével, csak egy barátságosat szalutálva engedtek minket tova.

 

Két perccel később, egy virágos falucska főterén már belém is diktáltatott az első üdvsör, és tíz perc múlva, a következő település szélén, a szőlővel teliültetett dombok tövében már ott ültem a söntés előtt lévő egyetlen hosszú asztalnál, és belehörpöltem az első pohár Uhudlerbe.

A harmadik kortynál már tudtam, hogy ez a halványpiros nedű, az Uhudler a dél-burgenlandi táj borspecialitása. Ránézésre hihetné az ember, hogy rosé bor, de nem az, hanem egy sajátságos, nehéz, roppant gyümölcsillatú és ízű cuvée, amely persze minden gazdánál egy kicsit más és más. Megtudtam, hogy komoly harc árán maradhatott csak meg, mert semmilyen EU-szabványba nem volt beszuszakolható. A burgenlandi gazdák azonban valahogyan mégiscsak kiverekedték a hivatalos státuszt boruknak.

 

Még ki se kaparászhattam zsebemből blokkfüzetemet, hogy fölrójam a titokzatos szót: Uhudler, mikor elém penderült egy nagyobbacska tányér, rajta mindenféle gusztusos kenőcs, vagyis Aufstrich, máj, hús, tepertőpástétom, mellé Brod, vagyis friss, vaskos héjú, tömör belű, súlyos barna kenyér, melyet helyben süt a ház asszonya, Mónika.

 

Mert itt minden ennivalóhoz jár valami tudnivaló is.

 

Megtudom lassan, hol is vagyok. Magaditschéknál. Errefelé minden második osztrák gazda ilyes nevet visel: Magaditsch, Jendrasits, Grandits, Milisits - ezzel állítván emléket a pár száz éve ide, az akkor még nyugat-magyarországi németség közé ékelődött és szervült horvát szórványnak.

 

Magaditschék barátságos vendéglátó helye nem vendéglő, nem Gasthof, se nem Gasthaus, nem is Weinstube, nem valamiféle Keller, de még csak nem is igazán Heuriger, hanem valóságos Buschenschank, vagyis a bokrok között lévő söntés.

 

Közben, épphogy elmajszoltam a finom kencéket, már meg is érkezett egy újabb tál, rajta egy gyönyörű sült oldalas, vagyis Ripperl. A csontozaton tenyérnyi vastag volt a rózsaszín hús, melyet csillogó, fehér zsírcsíkok ereztek. A hús mellett egy csecsemőfejnyi knédli - Knödel - barnállott. Mindehhez külön tálkában érkezett a savanykás párolt káposzta, másik ibrikben pedig a sűrű, aranybarna pecsenyelé.

 

Miközben afféle szigetelés gyanánt ebből vettem tányérom szélére egy kanálnyit, hogy azt aztán a tömör kenyérrel felitassam és elfogyasszam, elmagyarázzák nekem, hogy a Buschenschank intézménye van vagy negyed évezredes; Mária Terézia idején honosodott meg erre. A felvilágosult abszolutizmus engedélyezte a szőlőtermelőknek, hogy az év bizonyos szakában saját bort, és ahhoz némi - kizárólag a háznál fellelhető - hideg elemózsiát árusítsanak - adómentesen. Persze nem folyamatosan, csak az év, a hónap bizonyos napjain, mely napokon a porta elé kihelyezett szalagcsokor jelezte és jelzi a vándornak, turistának a helyes útirányt.

 

Magaditschék is csak pár napig vannak nyitva havonta, mikor bezárnak, a szomszédban vagy a szemközti szőlődombon nyílnak ki más gazdák pincéi, teraszai. Minden település ad ki afféle pincenaptárat, melyből megtudható, mikor, melyik gazdaság áll át a vendéglátásra is. Az adómentesség szigorú feltétele, hogy alkalmazott nem lehet segedelmére a családnak, a vendég számára viszont komoly hozadéka az alacsony árfekvés; öt euróból itt betegre eheti, másik ötért ihatja magát az ember.

 

Mikor a bolt bezár, ki-ki végzi tovább a dolgát; Magaditsch úr például rendőrként szolgál, mikor nem a Mischungot méri.

 

Merthogy ekkor már átállottunk az Uhudlerről a Mischungra, mely az elkövetkező napokban folyadékbevitelem száz százalékát biztosítja majd.

 

Kisfröccs ez, de tökéletes, tiszta, száraz, karcmentes fehérborból és hideg, ress szódavízből, gusztusos, füles, két és egynegyed decis egyenpohárba komplilálva. (Kunyoráltam is ilyes poharat azonnal.)

 

Közben újabb tál érkezett, rajta mélyvörös kolbászpár, Hauswürstl, mellette édeskés mustár és frissen lereszelt tormakazal, no meg egy kis babos Salat. Aztán Mischung és aztán Gefüllte Brust, vagyis töltött hús, majd Mischung, majd párolt hús Uhudlerrel ízesített, színesített szószban, majd egy kis Mischung után sajt került, utána pedig vaníliaillatú túrós sütemény a Mischungra, és újabb és újabb enni- és inni- és tudnivalók, infók, történetek, adatok, sőt, cédulkák, feljegyzések, listák, témák, ötletek, mert Piroska pontosan tudta, mi kell nekem, mivel lehet és kell traktálni engem, pontosan ismer, tudja, mi érdekel, mi válik hasznomra, minek örülök, ismer engem, ismeri múltamat, jelenemet, örömömet, bánatomat, nyitott könyv vagyok őelőtte.

 

Pedig most láttuk egymást először.

 

Jól kezdődött.

 

 

A könyvet megjelentető Ulpius-ház Kiadóhonlapja