Balázs Eszter: A passió után vérkabaré (interjú Szálinger Balázzsal)

   
   December 2-án volt az Első Pesti Vérkabaré című új köteted bemutatója az Írók boltjában, Somlyó Zoltán Összegyűjtött verseivel együtt. Az estet rendhagyó módon zártátok: négy korosztályodbeli író, költő (Harcos Bálint, Grecsó Krisztián, Peer Krisztián és Poós Zoltán) olvasott fel a Somlyó-kötetből. Ez már csak azért is érdekes, mert a huszonéves írókkal kapcsolatban előszeretettel emlegetik a generációs ellentéteket, az idősebb korosztály gyakran kioktató tanácsait s annak heves elutasítását. Ennek kissé ellentmondani látszik a felolvasás gesztusa - hogyan jött az ötlet?
   
   A kiadó ötlete volt, hogy a kiadóhoz közel álló, fiatal szerzőket hívjon meg. Gyuri bácsi úgyis nagyon büszke rá, hogy a fiatalok körében sokan ismerik az édesapját. Akik pedig felolvastak, többnyire jó barátaim. Szerintem egyre kevésbé van a régiekkel szembeni ellenérzés. Talán nem is volt ilyen, csak a néha előforduló kioktató gesztusokra horkantunk fel - erre viszont lehet, hogy még ma is ugyanolyan intenzitással reagálnánk.
   
   Ez azt jelenti, hogy már jobban elfogadnak titeket? Már nem lelkes költőkezdeményekként kezelnek?
   
   Úgyis mindig vannak, akiket lelkes költőkezdeményekként kell felfogni, és jelen pillanatban mi vagyunk az utolsók, tehát nyilván mi vagyunk azok. De az azért látszik, hogy a mi generációnkban egyfajta, ha nem is nosztalgia van a Nyugat irodalma iránt, de több szálon kötődünk hozzá, és ez valóban megjelenhet tekintélytiszteletként is.
   
   Meg is tudnál nevezni egy olyan költőiskolát, kört, melynek tanítványaként tudod definiálni magad? Mondjuk a Nyugat ilyen?
   
   A legerősebben, persze, ez hatott rám, de az iskolába már nem biztos, hogy beszavaznám magam.
   
   Visszatérve a friss kötetedre, ez tulajdonképpen a harmadik könyved? Ugyanis az Írók boltjában rábukkantam egy első, magánkiadású kötetedre, még a Kievezni a vajból c. előttire, de ezt sehol máshol nem láttam, és nem is hallottam róla.
   
   Azt nagyon jól tetted, nem is nagyon szeretnék beszélni róla, de persze nem is tabu. Az érettségi utáni nyáron Hévízen, az Arizona sörkertben pincérkedtem, és össze tudtam szedni egy nyár alatt 50.000 Ft-ot. És akkor kiadtam a diákverseimet egy kis füzetben, amire nagyon büszke voltam, és az első kötetemnek tartottam, egészen addig, amíg el nem kezdtem igaziból, vagy inkább sokkal igazábban verset írni. Néhány embernek meg is van, sőt, még most is voltak, akik közben értesültek róla, és azt ígértem nekik, hogy a Kabaréval együtt kapják meg, hogy meglegyen az ellensúly. Most oda is adtam, és nagyon remélem, hogy a polcuk mélyére nyomják be. Szerencsére el tud tűnni, mert nagyon vékony kis füzet.
   
   Két korábbi köteteddel kapcsolatban mindig hangsúlyozták, hogy erdélyi kiadó adta ki, és ezt fontos gesztusként értékelték. Most hogyhogy más kiadónál, a Palatinusnál jelentél meg?
   
   Az Erdélyi Híradónak az Előretolt Helyőrség sorozata amúgy is vállaltan, mondjuk úgy, keltető-jelleggel működött, tehát ha jól tudom, egy szerzőtől csak egy kötetet jelentet meg. Az én esetemben máshogy jött ki a lépés, mert mindkét kötetem a Helyőrségnél jött ki, azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen. De könnyen meglehet, hogy ott jelenik meg a Kabaré erdélyi kiadásban. És úgy néz ki, hogy a kiadó is nyitott rá, hogy egy erdélyi kiadás megjelenjen, normális feltételek mellett, természetesen. Nagyon szeretném, merthogy a palatinusos könyvet valószínűleg nem fogják tudni megvenni az ottaniak.

   
   Mindig megemlítik, hogy erdélyi kiadó, habár nem erdélyi vagy, de sosincs kifejtve, hogy miért. Mindig gesztusértékűnek tartják, de itt talán többről van szó. Hogy kerültél ilyen szoros kapcsolatba Erdéllyel?
   
   Osztálykirándulás, diáktábor alkalmával, ahol felolvasások is voltak. Az én odakerülésem teljesen egybeesett a Helyőrségnek azzal a hullámával, ami '95, '96 körül tetőzött, és akkor sokkal többet tudtam Kolozsvárra menni, mert egyetemre sem jártam. De mindenféle más módon is kötődöm Erdélyhez, például Zala és Székelyföld között van valami sajátos kapcsolat, amiről szintén egy könyvet lehetne írni: van valami egyéb azon kívül is, hogy dimbes-dombos és hasonlít a tájszólás. Zalában például sokkal jobban odafigyelnek Erdélyre: a mai Zalai Hírlapban biztos, hogy van megint egy oldalas interjú valamelyik erdélyi pappal vagy akárkivel. Nagyon sok zalai városnak van testvérvárosa Erdélyben, gimnáziumi cserekapcsolatok vannak - sokkal inkább, mint az ország többi megyéjében.
   
   Van ennek valamilyen történelmi alapja?
   
   Igen, van egy Kristó Gyula-elmélet, hogy a székelyeket, vagy egy részüket, odatelepítették először határőrzésre, és onnan mentek tovább vagy esetleg beolvadtak az ottani népségbe. A településszerkezet is hasonlít a székelyföldire, meg a helységnevek: Íjász, Csatár, Lovászi, Zalalövő, Felsőőr, Alsóőr. És a tájszólás is. Amikor először kerültem Erdélybe, azt kérdezték, hogy én hogyhogy nem ott születtem - mert azt értik, hogy magyar útlevelem van, és hogy esetleg kitelepültünk, de a tájszólásunk nagyon hasonlít.
   
   Erdély a harmadik kötetedben is fontos szerepet játszik, sok minden játszódik ott - de akkor mitől pesti az Első Pesti Vérkabaré?
   
   Ez az a kérdés, amire majd ki kell találnom valami normális választ Én azért mentem Váradra, mert Nagy Endrének az Egy város regénye című könyve, melyet anno a Palatinus adott ki, egy olyan várost vázolt fel, amire én nagyon kíváncsi voltam. És éppen akkor kaptam a Móriczot [a Móricz-ösztöndíjat] és akkor meg tudtam tenni, hogy kimegyek egy időre. Ott született meg a Vérkabaré ötlete, ami eredetileg egy vers volt és Váradról szólt, és egyáltalán semmi köze nem volt Pesthez. Csak amikor Váradon voltam, akkor nosztalgiám lett Pest után. Tehát Pesten olvastam Nagy Endrének a várados könyvét, és Váradon került kezembe a Pest-könyve, és akkor Pest kezdett foglalkoztatni; de úgy, hogy én kitűztem magamnak a váradi félévet, és nem mehettem el onnan. Tehát volt egy kicsi bezártság is, azontúl persze, hogy nagyon jól éreztem magam. A Vérkabaré szón csak a könyv megjelenése óta gondolkodtam, és arra jutottam, hogy még a ciklusszerkezet is körülbelül olyan, mint ahogyan a vérkabaré szó két tagja viszonyul egymáshoz. Az első részben sokkal rikítóbb színek vannak, és sokkal kevésbé komoly, a második részben pedig nincs a vér sokszor leírva, de sokkal komolyabb. Talán az lenne az üzenete - de hát nem tudom, hogy mért kell üzenetet keresni - hogy a kevésbé komolynak tűnő dolgok lehet, hogy sokkal komolyabbak; nem tudom.
   
   A kötetedet olvasva én is azt gondoltam, hogy a vérkabaré szó még jobban hangsúlyozza a kabaré alapvonását: nevetünk, de azért sírva, sikítva nevetünk, kényszeredetten, mert abszurd a helyzet.
   
   És hát főleg a tízes években volt durva: volt egy olyan tervem is, hogy abszolút az első világháborús Pest legyen a témája, de aztán ezt is elvetettem, mint annyi mást. Onnan jött a vicces-nem vicces, véres és komolytalan kontraszt, hogy a magyar kabaré fellendülése és tobzódása egybeesett az első világháború idejével. Amikor jöttek haza a sebesült katonák, mindenütt plakátokat láthattak, hogy mikor és hol lép fel Medgyaszay Vilma, hogy előadja a kupléit. Ez épp elég indok volt arra, hogy egy ilyen játékot elkezdjek. Volt a francia, német és magyar kabaréminta, a kabaréművészet három nagy válfaja. A franciák a dalszerűséget, a németek a jelenetezést részesítették előnyben, mi pedig a szépirodalommal kokettáltunk. És hát pont ez a lényeg veszett ki mára, mert képzeljük el ezt a szerencsétlen Sas Józsefet, amikor a szerzője Esterházy Péter, ez eleve vicces - na most az akkori kabarészínpadnak Ady szerzője volt, még ha nem is a kabarénak írta az anyagait, hanem csak beleegyezett, hogy néhány verse megzenésítessen.

   
   A versek hátterében is gyakran feltűnik az első világháború.
   
   Igen. Minden egyes kezdeményből lett egy rész: az első három vers is egységes, egy kabaré mint cég történetét írja le. Akkor úgy nézett ki, hogy olyan lesz az egész könyv. Akkor vannak az első világháborús versek, kettő vagy három - akkor meg úgy nézett ki, hogy az egész lesz olyan. Vannak a kötetben jelentek is, aztán nagyon sokféle monológ, úgy volt, hogy szereplők lesznek, a folyóiratközlésekben még el voltak nevezve emberek, akik a monológokat mondják, de itt már csak úgy szerepelnek, hogy első, második, harmadik monológ. Szerintem a végeredmény - bár egyik célomat sem sikerült elérni - az utolsó ciklus lett, ahol inkább a személyesebb hangvétel jött elő, szemben az első versekkel, és azt hiszem megérte.
   
   Ez egyfajta ellensúlyozás is?
   
   Igen. Ha érik olyan vádak a mai fiatal szerzőket, hogy személytelenek, a szöveg súlytalan, komolytalan, rímjáték, szójáték, formavirtuozitás, meg mit tudom én - akkor én el tudom fogadni, hogy az első ciklust lehet ilyennek értelmezni, bár az ellen is lennének érveim. De a második ciklusnál ezt még empátiával sem tudnám elfogadni, nem formaapalú, és a háttérben kisebbfajta depresszió is munkált.
   
   Az előző köteteiddel kapcsolatban többször is emlegette a kritika ezeket a vádakat. Ott sem érzed jogosnak?
   
   Dehogynem. Az első kötetet azt hagyjuk, egy "elsőverseskötet", így, egybeírva kisbetűvel. A Passió meg vállaltan játék, és hát mindenki úgy gondolja szerintem, hogy a második verseskötet dönt. És hogyha ez a verseskötet dönt, akkor arról mindenképpen el kell mondani, hogy minden eddiginél jobban igazítja hozzám a rólam kialakult képet. Remélem. De hát én írtam, majd mondják meg mások, hogy milyen, de azt gondolom, hogy az EPVK utolsó ciklusa után sokkal könnyebb dolgom lesz majd valamikor olyan dolgokat csinálni, amiket abszolút nem érhet ez a vád.

   
   Mennyire szándékolt nálad a régi műfajok felélesztése? A Passióban a vígeposz műfajához nyúltál, ez pedig kabaré.
   
   Az első kötetnél a forma-, meg hagyománykultusz nagyon friss élmény volt, amit úgy, ahogy 20 éves koromban meg tudtam csinálni, meg is csináltam. A másodiknál, legalábbis a magam szintjén, ez kiteljesedett; a harmadiknál pedig már rámfülledt. Az első ciklusnál még nem is gondolkodtam ezen a problémán, annyira új volt és annyira élveztem ezt a formát, hogy nem is foglalkoztatott más. A második résznél történt az elborulás, amikor éreztem, hogy ezt nem lehet így sokáig csinálni. Nem olyan szándékolt volt, hogy akkor most kitalálok egy brainstorming-ot magamnak, hogy milyen lefedetlen területek és tömegbázisok vannak, amiket meg lehetne szólítani, hanem egyszerűen személyiségi probléma lett, hogy tartom-e magamat annyira fontosnak, hogy már személyesebbek legyenek a dolgaim, vagy tartom-e magamat már annyira jónak. És azt hiszem, hogy ilyen értelemben nem tudtam választ adni magamnak, de a probléma megfektetett annyira, hogy személyesebb dolgok lettek belőle.
   
   A Zalai passióval kapcsolatban sokszor elmondták, hogy milyen jó fogás, hogy konkrét, kis közösséghez szóltál, mert teremtettél magadnak egy olvasótábort. Van Zalában fanclub-od?
   
   Hát fanclub, az biztos hogy nincsen, de az is biztos, hogy a Kabaré köteteinek kábé fele ott fog elkelni, annak ellenére is, hogy sokkal kevésbé mutatkozik majd érdeklődés eziránt, mint a Passió iránt mutatkozott.
   
   Te mindig törekedsz a jelenetezésre? Ahogy a Passióból is készült egy darab, úgy a Vérkabaré is alkalmas lehet a színpadra vitelre, és úgy tudom, készül is egy zenei feldolgozás.
   
   Volt egy rakás jelenet, amit kiszórtam, pedig szerintem a története mindnek elég jó, csak éppen abban az időben kezdtem öncélúnak tartani a formajátékokat, ezért mind kiszórtam, mert abszolút szóviccesdi volt, és már nagyon untam. De a történetek adottak, és ha esetleg valaki szól, hogy ennek neki lehetne vagy kellene ülni, akkor lehet, hogy nekilátnék. Más kérdés, hogy mennyire növöm ki az elkövetkező hetekben vagy hónapokban ezt a könyvet, mint ahogy a Passiót ilyen értelemben már egy éve teljesen kinőttem.
   
   Mit értesz ezalatt?
   
   Nem foglalkoztat és inkább már másra, újra készülök. Ilyen értelemben kicsit zavart az előző telefon is, hogy már megint a Passióval kell szórakoztatni, hogy egyáltalán szórakoztatni kell a közönséget Zala megyében. Igaz, hogy közben mi is jól érezzük magunkat, de már nem érdekel.
   
   És van már valami új téma, ami foglalkoztat, vagy még az új kötettel kell törődnöd?
   
   Nem, ezzel már foglalkozzanak mások. Van, ami izgat, persze.
   
   És mit terveztek a Heaven Street Seven-nel? Mesélnél erről?
   
   Persze, de annyira hosszan nem, mert ahogy mindenhova, úgy ide is került 2 százalék komolytalanság: vagy egyikünk vagy másikunk nem veszi kellőképpen komolyan, de most még munkájuk van a fiúnak, a Neo lemezét csinálják. Majd utána leülünk. Már konkrét, elfogadott anyagok is vannak, két-három dolog a Kabaréból, aztán vannak olyan Heveny-számok, amikre azt mondom, hogy egy az egyben az én hangulatom. Ilyenekből fog összetevődni a lemez: ők zenésítenek meg néhány verset a kötetből, én választok néhány számot, amire lehet szöveget írni, és lesznek közös dolgok is, amiket Szűcs Krisztiánnal, az énekessel fogunk együtt csinálni. Most is folyamatosan bombázzuk egymást SMS-ekkel, különböző refrénkísérletekkel. Érdekes hármasság lesz benne.
   
   Ez egy önálló CD vagy előadás lesz?
   
   Egy önálló CD. Nem tudom, hogy Heaven Street Seven néven jelenik-e meg, és hogy melyik kiadónál, ez nyilván az együttes dolga. A címe ugyanaz lesz, mint a könyvnek, talán még a borítója is. A terv szerint igyekeztünk volna összehangolni a kötettel, de a Neo-lemez csúszott egy fél évet. Úgy volt, hogy júniusban el tudjuk kezdeni, akkor most lehetett volna megjelentetni a lemezt.
   
   Ez egyben nagy lehetőség a népszerűsítésre, jó értelemben vett popularizálásra is. Mennyire fontos neked a népszerűség?
   
   Az eszmének fontos, a könyvnek fontos, nekem meg egyre kevésbé. Én elvagyok e nélkül is. A célom csak kipróbálni, hogy legalább ilyen csatornán keresztül fogékonyak-e az irodalomra, ha már máshogy nem.
   
    (2002, december 5.)
   
   *
    Szálinger Balázs az Irodalmi Szekcióban