 |
Nem zavar, hogy a Halottak apja Esterházy és Vámos könyve után már a sokadik lesz az apa-könyvek sorában?
Nem, egyáltalán nem. Szokták mondani, hogy most benne van a levegőben az apa-téma, mindenki az apjával foglalkozik, de aki figyelemmel kísérte a korábbi írásaimat, tudja, hogy nálam az élet menete határozza meg, hogy miről írok. Nem tervezek előre semmit, nincs tervem vagy célom, hogy miről fogok írni, miről fog szólni az új könyv. Ha történik velem valami olyasmi, ami olyan meghatározó, hogy nem tudok kitérni előle, akkor arról kezdek írni. Ez lehet egy gyerekkori élmény, egy szerelem vagy egy barátság. Az apámmal is ez volt a helyzet: nem szándékoztam róla írni, mert 1999 novemberében halt meg, és az átélt élményt nem lehet rögtön feldolgozni, idő kell ahhoz, hogy az ember ezzel tudjon érdemben foglalkozni. Mégis, novemberben meghalt, és 2000 januárjában elkezdtem róla írni. Tehát kikövetelte magának a helyzet, a halála, hogy írjak róla. Aztán ahogy elkezdtem vele foglalkozni, úgy derültek ki róla érdekesebbnél érdekesebb dolgok.
Mennyire alakult át az apádról alkotott kép halála óta?
Apámról azt hittem, hogy nagyon magabiztos, fegyelmezett, türelmes valaki, aki mindent tud a világról, az életről, önmagáról. Halála után néhány hónappal az íróasztal fiókjából, a sublótból előkerültek a naplói. 60 éves kora óta naplókban írta le több-kevesebb rendszerességgel gondolatait, emlékeit, imáit, és szenvedése is a naplókból derült ki: idegösszeroppanásokat élt át anélkül, hogy mi, családtagok tudtunk volna erről. A vallás és a nemiség cincálta: hol az egyik, hol a másik húzta maga felé, és csaknem szétszakadt ebben. Rájöttem, hogy ő is bizonytalan volt, éppen úgy, mint bármelyikünk. Rájöttem arra, hogy mennyire nem állt erősen a lábán, hogy milyen nehezen tartotta meg a látszólagos lelki egyensúlyt, hogy a türelme mögött mennyi türelmetlenség, düh, harag, kétségbeesés volt. Ez az ember pokolian szenvedett 80 éven át, és ebbe nem tudok belenyugodni. Szeretnék ebbe beleavatkozni, ezt megváltoztatni, de nem lehet.
Gondolt ő arra, hogy valaha megjelentesse a naplóit?
Nem a napló volt szépirodalmi célzatú, hanem az egész élete: író akart lenni, nagy író. Voltak is ilyen jellegű próbálkozásai, de ebből alig-alig jelent meg valami. Holott a felkészültsége, műveltsége óriási volt: magyar-angol végzettségű bölcsészdoktor volt, könyvtáros, aki mindenről olvasott és mindenről tudott, fantasztikus memóriával rendelkezett.
Mennyiben más ez a könyv, mint az eddigi könyveid?
A magam szempontjából a legnehezebben készülő könyv. Soha nem írtam könnyen, de ezt aztán rettenetesen nehezen írom. Elfáradok, kikészülök. A könyv szétszed, kimerít, levesz a lábamról, beteggé tesz. Mindent kivesz belőlem, csontvázzá csupaszít. A legnehezebb feladat az életemben, és nem is tudom, hogy lesz befejezve, egyáltalán pontot lehet-e tenni a végére. A módszer ugyanaz, mint a korábbi könyveimben; a stílus, a mondatfűzés ugyanaz. A dokumentartista részekben tényekkel, adatokkal próbálok alátámasztani dolgokat, de lesznek lírai részei is. Az egész egy önvallomás, egy monológ, bár én sokszor megpróbálom a párbeszédet apámmal, sokszor megszólítom őt írásban, de végül is nem hozzá beszélek, hanem magamhoz. Hullámokban készül a könyv, van, amikor meglódul, van, amikor megáll. Sokat húzok belőle, újraolvasom, nem akarom az első indulatomat, mérgemet beleírni, muszáj megvárni, hogy lehiggadjanak az érzelmeim. Az első részlet megjelentetésével nagyon sokat, 10 hónapot vártam: 2000 januárjában kezdtem el írni a könyvet, és csak 2000 novemberében publikáltam az Élet és Irodalomban, még Halottak napja címmel. És most mintha a könyv befejezésével, megjelentetésével is várnék.
A Krízis c. könyvedhez képest, ahol szintén róla írsz, mennyiben más ennek a könyvnek az apaképe?
Talán még kíméletlenebb. Őszinte szeretnék lenni, még őszintébb. Nem vagdalkozni, hanem mindent kíméletlenül leírni, írás közben mindent odaadni magamból.
Miért lesz Halottak apja a könyv címe?
Az első naplónak az a címe, hogy Feljegyzések az élőholtak házából. Tehát saját magát voltaképpen élőhalottnak tekintette. Egyrészt emiatt, másrészt amiatt, hogy a halottak napja volt a legfontosabb ünnep számára, ezt tisztelte a legjobban. De ez nem azt jelentette, hogy kijárt a temetőbe, mert nem járt ki; a halottak iránti tisztelete sem volt nyilvános. És döbbenetes, hogy éppen halottak napján, hajnalban halt meg. Ez az egy sikerült neki: akkor halt meg, amikor tulajdonképpen meg kell halni. A címben benne van az a kérdés is, hogy akkor születünk-e meg, amikor a világra jövünk, és akkor halunk-e meg, amikor utolsót dobban a szívünk, vagy van, aki már korábban meghal? Mint apám is, aki nyolcvan évet élt, de lehet, hogy már 42 évesen meghalt. Szokták, mondani, hogy aki irodalommal foglalkozik, az ír, nem tud élni: a cselekvés mezején pórul jár, ahogy Fitzgerald mondta. Tehát mennyire élő állapot az, hogy írok, irodalommal foglalkozom?
|
