Balla D. Károly: A Szivárványról (I'Sz)

Amikor 1977-ben az ungvári állami egyetem magyar tanszékének növendékei a büszkeségtől dagadó kebellel megmutatták náluk alig idősebb oktatójuknak azt a frissében megjelent almanachot, amelyben az ő verseik is benne voltak, számukra váratlan fordulat történt.

A fiatal irodalomtörténész megnézte a tartalomjegyzéket és felnyögött: Harmincegy író Kárpátalján?! Ez rosszabb, mint a sáskajárás.
A diákok később kényszeredetten és némi rosszallással mesélték az esetet a kötetben szintén szereplő tollforgató társaiknak, így nekem is, aki akkor még a bölcsészettől távol eső egyetemi vizeken hajóztam. Szó se róla, meg voltunk sértődve, és nem értettük, az egyébkent általunk roppant nagyra tartott tanár miért nem lelkesedik velünk együtt amiatt, hogy ilyen sok fiatal alkotót sikerült ebben a gyűjteményben bemutatni, hiszen, gondoltuk, ez fényes bizonyítéka annak, hogy a kárpátaljai magyar irodalom, íme, felvirágzott.

Éppen egy emberöltő, pontosan negyedszázad telt el azóta, és én alig néhány éve értettem meg azon mélységében, miért találta tragikusnak akkor az ilyen nagy mérvű írói felhozatalt a magyar irodalom egyetemi oktatója.

Eszembe pedig azért jutott ez a régi epizód, mert mostanában sorra kerültek a kezembe olyan itthoni kiadványok, amelyek a hőskor görcsös erőfeszítéseire emlékeztetnek. A teljesítmény hasonló, ám a hőskör (sajnos vagy hálistennek) menthetetlenül elmúlt, így a mostani kísérletek - enyhén szólva - anakronisztikusak.
1977-ben az említett gyűjteménnyel és az akkoriban megjelenő hasonló összeállításokkal két dolgot kellett bizonyítani: először is azt, hogy VAN kárpátaljai (akkor így mondtuk: kárpátontúli) magyar irodalom, másodszor azt, hogy ez az irodalom éppen ILYEN. Hihetetlenül hangzik, de mostani kiadványaink is ugyanezt a cél szolgálják: igazolni, hogy VAN, és hogy ILYEN. Ez az ILYEN persze ma már némileg másmilyen, de az önfelmutató szándék teljesen azonos.

Nézzük a részleteket.
Hogy egy irodalomnak a puszta létét is bizonyítani kelljen, azt a sajátos, bizonyos értelemben szélsőséges helyzetek tehetik indokolttá. És 1977-ben a kárpátaljai magyar kultúrának valóban ilyen sajátos és szélsőséges volt a helyzete: a szovjet ideológia a nemzeti hagyományokat, a nyelvet, magát a nemzetiséget amolyan jelentéktelen külsőségnek próbálta beállítani, pusztán formai kérdésként kezelte. Hivatalosan mi nem magyar, hanem "magyar nyelven író" alkotók voltunk, irodalmunknak pedig ez volt a hivatalos minősítése: "formájában nemzeti, tartalmában szocialista". Ilyen körülmények között legalább ezt a formát kellett felmutatni, kitölteni, meglétét szünet nélkül bizonyítani, nehogy felmerüljön: mint szükségtelen külsőséget, ki is lehetne küszöbölni.

Valamivel hosszabb kitérőt kell tennem az ILYENség bemutatására.
Tudni kell, hogy a hosszú időre némaságot parancsoló háború utáni szovjet viszonyok közepette az első helybéli irodalmi kezdeményezések az 50-es években teljesen a szocreál és a rendszert dicsőítő sematizmus jegyében fogantak, mást a hatalom el sem tűrt volna, hiszen a magyar "az ellenség nyelve" volt. Ez a kép a 60-as években, a 70-esek legelején árnyalódott, amikor is más jellegű, őszintébb, a nemzeti hagyományokra jobban támaszkodó és a modern irodalom eredményeiből is merítő művek születtek. Ezeknek ugyan nyilván megvolt a művészi hozadéka, ám kiváltották a hatalom haragját és retorzióit. A kötelező rózsaszínű védőszemüveg nélkül írni merészelőket elhallgattatták, a "magyar nyelvű" irodalom újra gyanús lett, és fennállt a veszélye annak, hogy végleg kegyvesztetté válik.

Ennek a kétes értékű kegynek és bizalomnak a visszanyerése érdekében kezdődött a 70-es években az a szerveződés, amelynek egyik eredménye az említett antológia lett. Hogy pontosan értsük, miről is van szó, miféle ILYENséget bizonyított a kötet, felidézek néhány címet: Meghódítani a jövőt, Hegesztő, Beton és vas, Villanyszerelő, Fegyver a kézben, Forradalom, Hazám, Új világ bölcsője mellett, Tanyavilág, te átkos múltam, Századok mérföldköve, Esti műszak, Barátság, A munkát daloljuk, Vár a hajnalszárnyas nap, A Lenin-mauzóleumban, Hazám, Szabadságunk, Mindenkiért, Barátság, Béke, Optimizmus, Ragyogjatok, csillagok, Kaszások dicsérete.

Talán nem kell külön hangsúlyoznom, hogy milyen Hazáról, milyen Jövőről, milyen Békéről és Barátságról szóltak ezek a művek. És talán azt sem, mekkora művészi értéket képviseltek. A lényeg nem ez volt, hanem a bizonyítás: VAN, és ILYEN.
Huszonöt év távlatából nehéz megmondani, mi jobb, ha egy ilyesfajta bizonyítási kísérlet kudarcot vall, vagy ha sikerül. Ha kudarcot vall, akkor talán évtizedekig nem derül ki, hogy aminek a létét igazolnia kellett, az vajon van-e, volt-e, és ha igen, akkor miféle formában létezett. Ellenben ha sikerül - és esetünkben ez történt - akkor az effajta ILYENséget utólag nemigen lehet javára írni. Annál is kevésbé, mert az egyszeri bizonyítást továbbiak követték, szaporodtak a művek és az írók, akik közül sokan úgy gondolták - és igazuk volt -, hogy nem a művészi érték, hanem a forradalmi hevület juttatja őket publikációs lehetőséghez, nem a tehetségen és az írói kvalitáson múlik a siker, hanem azon, elég jól szolgálják-e az Eszmét, a Népet.
Merthogy - ez szent meggyőződése volt mindenkinek - az irodalomnak szolgálnia kell.
Nos, ezt a bizonyítási kényszert és ezt a szolgálólány-effektust látom visszatérni 25 esztendő múltán.

Lássuk, mik az átfedődések.
Először is hasonlóan sajátos és szélsőséges a kárpátaljai magyar irodalom helyzete. Újra bizonyítania kell a létét. Azt, hogy VAN. Bizonyítania kell, mert eredményeinek vagy az értéke, vagy a kárpátaljaisága kérdőjelezhető meg. Ahogy leírtam már néhányszor: irodalmunknak az a része, amely kifejezetten kárpátaljai, az egyre kevésbé irodalom, az a része pedig, amely valóban irodalomnak tekinthető, az egyre kevésbé kárpátaljai. Nos, ezzel a nézettel szemben kell valamit felmutatni, ha minőséget nem sikerül, akkor legalább mennyiséget. És lehet sorolni szerzők nevét, könyvek címét, fel lehet mutatni egy új irodalmi lap számait - épp csak olvasni nem nagyon szabad őket, mert akkor sok furcsa dolog kiderülhet.
Kiderülhet először is az, hogy itt bizony baj van magával a mennyiséggel is, mert a közléseknek egy megdöbbentően magas része újraközlés. Új és új címmel, új könyvként íróink egy része szinte változatlanul korábbi kötetei anyagát jelenteti meg egyszer, kétszer, többször. Az első kötetet időnként máris a "válogatott" követi, az elsővel 90 %-ban egyező tartalommal. Előfordul az is (én legalább négy példát tudok rá), hogy ugyanazt a könyvet két különböző kiadó adja ki azonos vagy hasonló címen, ám az újabb kiadásban a régire semmilyen utalás nincsen.

Ugyanazok a művek vándorolnak antológiáról antológiára, tematikusból műfaji, műfajiból időszaki gyűjteményekbe, könyvből folyóiratba, sőt napilapba és vissza.

No és a minőség... Ez ismét másodlagossá vált, mert fontosabb a közlés ténye, az önigazoló jelenlét.
Ami pedig a legeslegfontosabb: a szolgálat. Ha pártot és szovjet hazát, népek barátságát és szocialista építést már nem lehet, akkor szolgáljunk nemesebb eszméket, magyarságot, megmaradást, történelmi igazságot. De szolgálat nélkül egy lépést sem, mert szent elkötelezettség nélkül az irodalom káros dolog. Hogy ezt mennyire így gondolják irodalmunk jelesei, megvilágíthatja egy új folyóirat főszerkesztőjének az induló számban így fogalmazott szerkesztői ars poeticája: "Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-suhanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása. ... Számunkra nem lehet játékeszköz az írott szó..." Hát nem, játékról szó sincs, az elkötelezettek mindezt halálosan komolyan gondolják, legalább annyira, mint a pártgyűlések vigyázzban álló szónokai, akik nem egyszer éppen ők voltak#8230;

Az új lap egy több mint harminc évvel korábbi, írógéppel sokszorosított és később betiltott szamizdat diákfolyóiratnak a címét viseli és azzal való szellemi jogfolytonosságát deklarálja. Ez a genealógia azonban erősen sántít: az akkori fiatalok egy fennálló kultúrpolitikai elvárás ellenében léptek fel, szakítani próbáltak a sematizmussal, a pártossággal. A jelen kezdeményezés azonban sokkal inkább az írásom elején említett sematikus és pártos antológiával mutat közeli rokonságot, épp csak a séma és a "párt" lett más. No és más lett a kor is, nagyon más... Az 1977-es gyűjteményben szereplő szerzők tömeges jelentkezését a fiatal tanár még sáskajáráshoz hasonlíthatta. A mostani folyóirat azt mutatja fel görcsös igyekezettel, ami a sáskajárás után megmaradt.