Bedecs László: In memoriam O. O. (Holmi, október - szemle)

   
   1.
   
   A Holmi októberi számának közel felét Orbán Ottó emlékének szenteli, folytatva az ugyancsak értékes Mándy Iván- és Petri György-emlékszámokkal elkezdett hagyományt. Orbán Ottó júniusi, hatvanhatodik születésnapja után alig két héttel bekövetkezett halála az utóbbi évtizedek magyar költészetének egyik legfontosabb életművét zárta le, a lapban megszólalók mégsem elsősorban Orbán lírájának értékeiről, mint inkább életéről, barátságáról beszélnek. Két interjú nyitja a lapszámot, az első 1987-ből való, egy amerikai egyetemista készítette Orbán vendégtanársága alatt, míg a második ez év februárjában készült Gartner Éva jóvoltából, és a Bartók Rádióban volt hallható. Az első egy afféle monológ a gyerekkorról és a sorsfordító eseményekről, melyben Orbán saját, szenvedésekkel teli, háborúban kezdődött, és hosszú, szenvedéssel teli betegséggel végződött életét egyszerűen egy megíratlan Kafka-regénynek nevezi, amiben, a leírtak tükrében, van is valami. A második beszélgetés az életmű kapcsolódási pontjairól, az elődökről és a pályatársakról, a művészi elvekről és néhány, Orbán által gyakran használt poétikai eszközről szól - koránt sem tanulságok nélkül.
   
   2.
   
   A lapban Ágh István, Csukás István, Petőcz András és Tandori Dezső verssel búcsúzik, George Szirtes, Somlyó György, Bán Zsófia és Sebő Ferenc prózával. Mégis talán Göncz Árpád és Lator László temetői beszédét, valamint Vajda Miklós megrázó emlékezését érdemes külön is kiemelni, melyek együtt gyengéd szeretettel rajzolják meg Orbán Ottó személyiségének körvonalait, utolsó éveinek reménytelen küzdelmét. Vajda A légtérben nem szállnak angyalok című, személyes hangú írásában elmesél egy esetet, amikor az idegrendszeri zavarokkal és az abból születő mozgáskoordinációs problémákkal küszködő költő egy színházi előadás szünetében, a mosdó felé menet hirtelen megállt, megmerevedett és elkínzott arccal vélhetően a földre zuhant volna, ha nem fogják meg. Az efféle esetek azok, melyekből az utolsó kötet betegséget leíró szövegei valamelyest nagyobb empátiával olvashatók. De mindezeket akár figyelembe véve, akár nem, most már az irodalomtörténészeké a terep, akik az eddiginél sokkal alaposabb elemzéseit adhatnák a roppant gazdagságú Orbán Ottó-életműnek. Az angyalok pedig szégyelljék magukat.
   

   3.
   
   Azt nem tudom, Orbán Ottó szerette-e a zenét, biztosan igen, de hogy a Zeneművészeti kisszótár cím alatt itt közölt esszék tetszettek volna neki, az több mint valószínű. Nádori Lídia szenvedélyes fordításában a zongorapedál szerepéről, fajtáiról és használatának történetéről, a magas C mitikus tartalmáról vagy az Opus 1. szinte külön műnemmé lett eseményéről olvashatunk az egészen bámulatos, ám csupán egy-két felekknyi esszékben. A problémák természetesen csak megvillantva vannak, ám a ritka érzékletesség, hozzáértés és humor így is emlékezetes szövegeket eredményez, melyekből még némi háttérinformációt is gyűjthetünk Beethovenről és Haydnről, Lisztről és Kurtágról vagy Pavarottiról és Thillról, a mozdonyhangú tenoristákról.

   
   4.
   
   Az Orbán Ottó-blokkon túl Bódis Kriszta prózáját feltétlenül érdemes elolvasni, hisz nagyon ígéretes, sajátos nézőpontú, regényszerű szöveg. Bódis idén debütált egy verseskötettel, és évek óta készít dokumentumfilmeket elszegényedett, kitörési lehetőségek nélkül kínlódó emberekről, például ózdi romákról. Az itt olvasható próza viszont e két érdeklődési terület találkozási pontján született. Egyrészt szociografikus igénnyel beszél az árvaházból egyenesen a vadállat sricik karmai közé kerülő lányokról, akik azon túl, hogy a legkiszolgáltatottabb, útszéli prostituáltak lesznek, azon túl, hogy verik, megerőszakolják és persze anyagilag is függésben tartják őket, rendszerint még szerelmesek is lesznek erős emberükbe. Az esettanulmány Tulokról, Karátról és Lauráról nagy érzékenységgel, szép mondatokkal és kidolgozott dramaturgiával van megírva, egyszóval értékes munka.
   
   5.
   
   De szintén nem rossz Farkas Zsolt prózája, aki tudomásom szerint íróként most mutatkozik be. Az írások rövid, mester-tanítvány sémára épülő, aforizmaszerű bölcsességekbe futó, kínai neveket és mintákat használó szövegek, melyek külön érdekessége, hogy az író, a "mesélő" is belép a szövegtérbe, megszólítják és szereplőként is megszólal. A keleti hagyományokkal dolgozó, reflexív-bölcseleti prózát magyarul legutóbb Forgách András könyvében élvezhettük, de Farkas is tud valamit. Amit ír, annak nyilván filozófiai relevanciái is vannak, ráadásul nagyon jól érzi a műfaj lényegét: a rejtelmességet, az elhallgatásos, poénszerű zárásokat és persze a rövid, általában egymás mellett elfutó mondatokból építkező párbeszédeket. Farkas Zsolt mint Yi Tying vagy Tzing Peng? Lehet még ebből valami.
   
   6.
   
   A szemlerovat ugyancsak Orbán Ottóval indul: Bodor Béla ír a könyvhétre megjelent, még Orbán által összeállított verseskötetről, az Ostromgyűrűbenről. írásának legszimpatikusabb része a bevezető néhány sor, melyben ragyogóan pozícionálja magát, ide is másolom: "Amennyire [Orbánnak] a világról alkotott nézeteit ismerem, maga sem reménykedett sem túl-, sem e világi újjászületésben, ezért nem szeretném kijelenteni, hogy csak látszólag halt meg, valójában tovább él bennünk, mert ez nem egészen így van, főleg nem az ő szempontjából." Bodor ezután kellő alapossággal és szigorral helyezi el a kötetet az életműben, annak csúcsától kissé távol. Vári György pedig, aki mostanság Kertész Imre-elemzésekkel szerel mindenfelé, most az elsősorban drámaíróként sikeres Hamvai Kornél A prikorics utolsó élete című regényéről ír igen szépeket, amitől én legalábbis kedvet kaptam a könyvhöz. Azt mondja például, hogy Hamvai olyan, mint Cserna-Szabó, csak sokkal jobb. Ez azért nem hangzik rosszul, ugye?
 *
Képek: 1. Bán Zsófia 2. Orbán Ottó 3. Bódis Kriszta