Bedecs László: Vigyél magaddal (valakit)

    Palatinus, Bp., 2002. 118 oldal, 1600 Ft
   

   
   Ha eddig bárki kételkedett volna Peer Krisztián zsenialitásában és váteszi tehetségében, annak itt a bizonyíték: a miniszterelnöki bon-mot elhangzásának napján került a boltokba Peer új verseskötete, mely a véletlen aktualitástól függetlenül is újszerű és ötletes címével - bár kizárólag azzal! - a költészet már rég elfelejtett közéleti szerepének lehetőségét csempészi egy pillanatra vissza.
   
    A még mindig harmincon inneni szerző negyedik kötete persze nem csak ezért érdekes. Egy rendkívül nagy lendülettel indult, és hamar a szakmai figyelem középpontjába került költőről van ugyanis szó, aki azonban az elmúlt években egyre kevésbé tudott az önmaga által keltett elvárásoknak megfelelni. Az új könyv a pálya további alakulása szempontjából ezért sorsdöntőnek ígérkezett. A meghökkentő látásmódjáról, tabukat nem ismerő nyelvi szuverenitásáról és komolyan energiákat mozgósító közlésvágyáról ismert szerző a legutóbbi, 1998-as Név című kötetébe nem tudta a lírai személyiséget egészként megjeleníteni, helyette a széttöredezettségnek, a bizonytalan iránykereséseknek és a rohamosan gyengülő ötleteknek engedett teret. Ám most, az új könyvben, ha nem is a régi Peer Krisztián, de egy önmagával tisztában levő, erős szerző szólal meg, újra átgondoltan és kitüntetett figyelmet érdemlően.
    Ezt igazolják az olyan metaforaalkotások mint az "alkoholkönny", az olyan nyelvi játékok, mint amelyik a "folyó" és a "lefolyó" közti egybehangzással dolgozik, vagy például az olyan megoldások, mint a "náci" és a "nárcisz" szavak hangzásbeli és jelentésbeli egybecsengetés. Ezen kívül erőteljesen jelen van a Peer-költészetnek egy ugyancsak sajátos, és ebben a kötetben több helyen is kiválóan megoldott problémája, ez pedig a drogról, illetve a drog és a költészet viszonyáról való beszéd. A "befelé űrhajózás", ahogy ő nevezi, mely a felpörgött tudat ihletett állapota, egyrészt szerteágazó asszociációsorokban jelenik meg, mint az Ezt akkor érzem című szövegben, másrészt konkrétan, az "állapot" leírásában, mint Az első fájdalom címűben:

Ez a súlytalanság, amit érzek,
    hogy már nem történhet semmi,
    elhagyhatom magam, vége,
    könnyű vagyok, mint füst
   
    A másik, ebben a kötetben szintén kiemelkedően fontos téma a szerelem, azon belül is a szakítás és a szakítás utáni viszony. Peer néhol már-már elérzékenyülve, a klasszikus szerelmesverseket idézően beszél erről a problematikáról, de megfigyelései és észrevételei mindig nagyon finomak, az apró részletekre koncentrálók. A Szerelem című vers emelhető ki leginkább ebből a körből, hiszen ez mintegy sűríti azokat az erényeket, mely a kötet különböző pontjain, ilyen-olyan formában felbukkannak.
Az epikus szál például érzékenyen és pontosan kidolgozott, a képek élesek és pontosan illeszkednek az események hangulatához, miközben a szöveg végig feszes, minden felesleges kitérőt elkerülő. Az egyetlen közös éjszakáját egy koszos és szinte üres, lerobbant szállodai szobában töltő pár a kezdeti dilemmán átesve (hogy tudniillik ki aludjon az összetölt ágyak közti résben), egy rutinszerű szeretkezés után (három pozíció, húsz perc) egy, ha lehet még koszosabb és üresebb szobában ébred fel, ahol már egyikőjük sem érzi, hogy köze lenne a másikhoz. És ez a hangulat, mely valamiképp, más-más formában ugyan, de az egész kötet behálózza, egy jelentős költői teljesítmény meghatározó elemévé vált. Még akkor is, vagy talán akkor igazán, ha az iménti versben a tanulság csupán annyi: "Rossz a résben, de rosszabb egyedül."