Fekete J. József: Próbafüzet III. Megrajzolni valamely irodalom történeti fejlődésképét sokféleképp lehet. Pl.: a szintézisteremtés szándékával, tudományos diszciplínák eszköztárát igénybe véve. Vagy: az irodalom fejlődéstörténetének egyéni interpretációját alkotva meg olvasói napló keretében. Esetleg: az adatok és tények pontos begyűjtésével név- és címtár létrehozása által. A magyar irodalomtörténet-írás múltjában, jelenében is van példa mindhárom változatra és más törekvésekre is természetesen. Fekete J. József kritikai jelentéseinek és ismertetéseinek folytonosságával a vajdasági magyar irodalomban - feltételezésem szerint - nem irodalomtörténeti rendszerezés létrehozásán fáradozik. A Próbafüzet III. "könyv az irodalomról", tehát messzemenően tágabb fogalomkörben gondolkodik szerzője, mint korábban. Az összegezés igénye hozta létre ugyanakkor kritikaírásában azokat az áttekintéseket, összefoglaló jellegű tanulmányokat, amelyekből e kötetében többet is közöl, bár már az 1993-as könyv tartalmaz "vázlatkísérletet" a nyolcvanas évek jugoszláviai magyar prózájáról. A Próbafüzet III.-ban tanulmányt olvashatunk "líránk mai állapotá"-ról, a képalkotás, díszítőművészet és virtuozitás jelenségéről a (gyermek) költészetben, Sinkó Ervin naplóiról, Brasnyó István prózájáról, Kontra Ferenc elbeszéléseiről és a mai jugoszláviai magyar urbánus prózáról. S talán ezekkel a momentumokkal magyarázható az a sajátossága is kritikusi munkásságának, miszerint csak "észrevételez", bíráló megjegyzéseket fűz a vizsgált alkotáshoz, de egyértelműen negatív bírálatot szinte sohasem közöl: elhelyez és nem "kiutasít" a vajdasági magyar irodalom alakulásfolyamatából. Munkásságát bevallottan kettős irányultság hatja át: az értelmezésé és az értékelésé. "Nem tanulmányok ezek az írások, nem is szegmentumok az utóbbi tíz év jugoszláviai magyar prózájának feltérképezéséből, hanem csupán olvasói jelentések, amelyek, remélem, így is kidomborítják könyvkiadásunk csúcsait, és a szerzői melléfogásokra is rámutatnak."(Próbafüzet, 1993 - Előszó, 5-6.), és : "Próbafüzet ez a könyv egyaránt igyekszik rámutatni a jugoszláviai magyar költészet és prózaírás legújabb termésének értékeire és fogyatékosságaira, ugyanakkor körvonalaz egy kritikusi magatartást is, annak korlátai és lehetőségei felmutatásával." (Próbafüzet II., 1995 - Előszó, 6.) A "mindnyájan költők vagyunk, amikor egy költőt jól olvasunk" (Thomas Carlyle) mottóként vállalt gondolatának és - az idézettekből kitűnik - az irodalom történő eseményként való felfogásának megfelelően Fekete nemcsak megrajzolja egy irodalmi reprezentáció alakulási menetét (kijelölve csúcsait és hullámvölgyeit, de olvasási stratégiákat kínál: saját olvasónaplójának nyilvánossá tételével olvasati mintákat mutat fel. Ezzel a kritikaírás legnyitottabb és legközvetlenebb hagyománya mellett foglal állást: a vajdasági magyar irodalom értelmezésének (olvasásának) egy lehetséges változatát hozza létre. Ugyanilyen fontos azonban tevékenységének másik (szakmaibb, kevésbé az érdeklődő olvasó felé ható) része, hiszen valamely irodalom hatásának fokmérője, legitimitásának biztosítéka a kritika hagyománya és tekintélye. Fekete J. József harmadik kritikakötete (emellett a Szentkuthy-opus értő vizsgálója; Olvasat I. (1986), Olvasat II. (1993), Széljegyzetek Szentkuthyhoz (1998) címen jelentek meg monográfiái) három fejezetre tagolódik. A vajdasági magyar költészet és próza XX. század végi utolsó fél évtizedének kritikai áttekintése közé ékelődik Sinkó-tanulmánya, amely az író 1916 és 1939 között íródott naplóit elsősorban műfaji, másrészt eszmei-esztétikai szempontból vizsgálja. Csak látszólag illeszkedik szervetlenül a két fejezet közé, hiszen Sinkó mindenekelőtt szemléleti értelemben gyakorolt kétségtelen hatást a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom alakulására; költészetére és prózájára is természetesen. "Sinkó egzisztenciális gondjai ellenére egyszerre gondolkodott művészetről és közösségről, a két dologról, amire feltette életét" (82.o.) - állapítja meg Fekete. Fekete J. József kritikusi tevékenysége egyedi jelensége irodalmunknak, hiszen ő az egyetlen műítészünk, aki munkásságának kezdetétől (vagyis két évtizede) a jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom teljes kritikai tablójának létrehozására törekszik. Könyvét tanulmányozva elsősorban irodalomértésének sarkalatos pontjait keressük, ugyanakkor olyan ötletünk támad, keressük meg, az utolsó öt év költészeti, illetve prózaterméséből mire nem terjedt ki figyelme, pontosabban miről nem írt bírálatot. Sohasem jelenteti meg könyveiben (feltételezésem szerint a többszörös áttétel okán) a tanulmánykötetekről írt bírálatait, bár ezek is természetszerűleg benne vannak kritikusi látókörében. Ritkán szerkeszti kötetbe e kiadványokról szóló ismertetőit, illetve viszonylag kevesebbet foglalkozik a gyermekirodalom területén létrejött alkotásokkal. Kivételt jelent a Próbafüzet II.-ben közölt Tari- és Podolszki-kritika, valamint a Próbafüzet III.-ban megjelentetett bírálat Bogdán József Szeder indája című gyermekverseket (is) tartalmazó kötetéről és a gyermekvers világát is érintő tanulmánya, a Képalkotás, díszítőművészet és virtuozitás a költészetben. Emellett csak igen kevés olyan verseskötetet és prózát sikerült felfedeznem, amiről Fekete ne írt volna. A külföldön megjelentetett kiadványok sem kerülik el figyelmét (pl. Szűgyi Zoltán, Balázs Attila, Bognár Antal vagy Szathmári István Magyarországon megjelentetett könyvei), s nem is kerülheti el, hiszen a megjelenés helyétől függetlenül részei az itteni kisebbségi magyar irodalmi reprezentációnak. Nem írt Harkai Vass Éva Kedves Kávai M. és Molnár Rózsa Halk léptek című verseskötetéről, Hornyik György Morotva és Varga Zoltán Bábel árnyékában című regényéről, Dudás Károly Királytemetés és Majoros Sándor Kirándulás a Zöld-szigetre című novelláskötetéről, valamint néhány, csak nehezen beszerezhető helyi kiadványról. Persze ezt csak az érdekesség kedvéért említem, s nagyon igazságtalan lennék Fekete J. Józseffel szemben, ha nem hangsúlyoznám tevékenységének teljességigényét és jelentőségét irodalmunk értéktényezői kijelölésében. Úgy gondolom a vajdasági magyar költészet értő befogadója (új kötetében Ács Károly, Beszédes István, Bogdán József, Böndör Pál, Danyi Magdolna, Fehér Kálmán, Gulyás József, Mirnics L. Zsuzsanna, Pap József, Szűgyi Zoltán, Szűts Zoltán, Tari István, Torok Csaba és Verebes Ernő verseskötetéről és egy antológiáról: Barométer, (1997) ír), ugyanakkor ízig-vérig prózakritikus: Brasnyó István, Kontra Ferenc opusának, Szathmári István és Lovas Ildikó novellisztikájának legavatottabb ismerője. Emellett a Dombosi történetek című novellaantológiáról, Balázs Attila, Bordás Győző, Bognár Antal, Gobby Fehér Gyula, Harkai Vass Éva, Juhász Erzsébet, Németh István, Szabó Palócz Attila és Végel László prózájáról közöl kötetében bírálatot. Kötetének fejezetei többet jelentenek véletlenszerűen, vagy a megjelenés esetlegességének megfelelően egymás mellé került bírálatok soránál. A címként választott gondolatok is sugallják: tükörként működnek, amelyekben költészetünk ("Ki hallja meg a suttogást e rekedt ordítású korban?") és prózánk ("Saját romjainkon ülve") alakulásának főbb erővonalai láthatók, ugyanakkor az aktuális időben és térben megvalósítható irodalmi beszédmódok, létélmény-diskurzusok változataira mutatnak rá." (#8230;) nem a költészetnek az öntörvényűen építkező értékeit kerestem a jugoszláviai magyar szerzők munkáiban, hanem a tény és valós hétköznapok által prekondicionált referenciái után kutattam, inkább arra kíváncsian, hogy mit mondanak a költők, nem pedig, hogy azt hogyan mondják, arra kérdezve rá, hogy kommunikálhat-e egyáltalán a poézis a mával, avagy teljesen hitelét veszítette a szó, igazi értelme és értéke nem a hallgatásnak van-e" - fogalmazza meg törekvéseit és dilemmáit a kritikus, hogy aztán a Versek éve 1995-ös válogatása kapcsán a következő megállapításra jusson: "A költészetnek, mindenekelőtt a lírának természetesen nem feladata a tárgyiasult világgal kommunikálni, a poézis és a reáliák között közvetlen kapcsolat nem létezhet, hiszen a költészet a csúcsait éppen akkor érheti el, ha minél távolabb képes szakadni a tárgyias referenciáktól, ha a nyelvi teremtő erő intenzitása önálló létének pályájára képes indítani a verset. Mégis: a világ és a valóság nélkül nem létezhetne annak semmilyen képes, semmilyen ideá(l)ja, nem létezhetne a poézis." (57. o.) De nemcsak a jugoszláviai/vajdasági magyar poézis alakult a kilencvenes évek második felében az "alig-lét" koordinátái között, a próza is a hiány-közérzet és a leromlás fogalomkörében jött létre. Legerőteljesebben talán Németh István prózájában fejeződik ki ez a létélmény. Az Ima Tündérlakért című Németh-kötet kapcsán állapítja meg kritikusa: "Németh István könyve éppen ezt a napról napra és szemmel láthatóan gyorsuló hazavesztést, a föltartóztathatatlan pusztulást mutatja fel a jelenlét dokumentumaként#8230;" (164. o.) |
