Bertók László új verseskötetének bemutatója október 16-án, kedden 16 órakor lesz az Írók Boltjában.
A szerző írja új kötetéről:
"Hosszúkák... Így nevezem ezeket a részben a háromsorosaimmal (a 'magyar haikukkal') azonos időben született, de náluk jóval hosszabb, harminc, negyven soros verseimet. Öregség-verseknek is hívhatnám őket, mert végső soron a hatvan fölötti élet, a meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút, s a még mindig kísérletezés "szövegei". Talán azért bennük a beszélt nyelvhez közelítés, a körbejárás, a kanyarok, az ellentétek, a felsorolások, a sok zárójel, kérdőjel, a kapaszkodás a pillanat szárnyaiba. Az érzékenység, a fokozódó odafigyelés az önmagához közeledő végtelenre, s az önmagától távolodó testre (szellemre, lélekre). Mint a titkos megbízott, úgy követi, fürkészi az egyik felem a másikat, s írogatja róla a jelentéseket. A másik felemnek? A "tartótisztemnek"? Kinek? Véletlen-e, vagy valamelyiknek a jóindulatán (szórakozottságán?, mindenhatóságán?) múlik, hogy az újabb könyvvé összegyűlt versekből nemcsak a megpróbáltatás (a megaláztatás, a döbbenet, a vereség), hanem néha-néha a helyzetet, a "megbízatást" iróniával s tétova mosollyal szemlélő, önmagát legyőzni akaró (legyőzni képes?) esendőség és a kíváncsiság nekifeszülése is kilátszik?"
Bertók László legutóbbi kötetei a Magvető Kiadónál:
Februári kés (2000)
Valahol, valami (2003)
Háromkák (2004)
Platón benéz az ablakon. Versek 1954-2004 (2005)
Ízelítőül két vers a kötetből:
Hirtelen égbolt
Hirtelen égbolt, homályból, szivárványból
(mocsárból?, képzeletből?) kitüremkedő
buborék. Egy? Kettő? Száz? Ha az egyikben
ott vagy, a többiben is fölragyogsz.
Tegnapig(?), holnapig(?), plafonig
nyújtózkodhatsz. Ha egy szétpukkad,
egyetlen köpés nyoma marad az összes után.
Feltörekvő gáz? Pokol gőze? Fuldoklóból
elillant levegő? Önmagát kereső lélek?
Az örökös mozgásra ítélt megállíthatatlan?
Mi hajtja, bugyogtatja, fújja föl az
érzékelésig? Miért örvendeztet meg, bódít el,
sodor magával, mintha húsz éve, ötven éve?
Mintha... Ki (mi) pöccenti el (köpi szét)
újra meg újra szinte azonnal? A kudarctól,
a megszégyenüléstől való félelem?
Az izgalom? A testi gyöngeség? Az
imbolygó tudat? Az utolsó köreit járó
lámpagyújtogató (lámpaoltogató)? Aki a
menekülő fényekkel, lim-lomokkal együtt
minden emlékhólyagot, álomgömböt,
a normális élethez nélkülözhetetlen
világosságot eltakarít? Honnan tudod,
hogy semmit sem tehetsz ellene?
Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?
Mindig letörik egy darab
Mindig letörik egy darab, az előbb még
eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg
halálra rémülsz, hogy nincs ott, hogy
nem az van ott már, s a maradékból, az
emlékeidből, s főképpen a hiányából
(a hiánya okozta meglepetésből, reflexből,
kihívásból) kell (kellene),
próbálod összeilleszteni, fölépíteni újra.
Olyanná immár, amilyenné a képzeleted,
a képességeid, a körülményeid, az éppen való
erők és formák engedik (akarják), amilyen
sohasem volt. S mintha a törés benned
keletkezett volna, s tőled függene, hogy
megszűnik-e (megszüntethető-e),
helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű
rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,
lobbant?) időleges univerzumban
(azt hiszed) megvan, de aminek elég annyi,
hogy leejted a szemüvegedet, beleakad a
körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,
s vége, elveszted a fejedet, hajlamos leszel
az emberiség közeli kimúlásáról prédikálni,
mi több, úgy viselkedni, mintha érzéketlen
üvegkupakon (burán?, űrruhán?) keresztül
látnád, hallanád, tapintanád, szagolnád,
ízlelnéd a pillanatot, s bizonytalan
készenléteden (erőnléteden, elszántságodon)
múlna, hogy örökkévalóságot csinálsz-e
belőle, vagy apróbb darabokra törik.
Mintha újra meg újra bizonyítanod kellene
(magadnak?, kinek?), hogy a cella (a hasadék?)
minden oldalát képes vagy megkopogtatni.
