Beszélgetés Török Miklós nagyváradi származású frankfurti íróval

   Az emigráns nem ugyanaz az ember...

   
   
   A klassszikus "emigráns irodalom" és sajtó a rendszerváltással annyira szalonképessé vált, hogy gyakorlatilag szinte meg is szűnt. Az igazán nagyok, Wass Albert, Márai és a többiek hazatértek és bomba üzlet a megjelentetésük. Aki most is ott ír, az vagy gazdag és unatkozik, vagy megszállott. Az utóbbi tehát nem teljesen normális, hogy pontosítsam a helyzetet. Tehát ugyanolyan szerencsétlen kiszolgáltatott, mint mindazok, akik nem tagjai valamelyik szekértábornak.
   
   - Milyen hatással volt életére, mit jelentett írói pályafutásában a nagyváradi Ady Endre kör, melynek szervezője, szerzője is volt egyaránt?
   
   - Most szólni erről szinte a legendagyártás kategóriájába tartozik. 1998-ban jelent meg a Bihari Napló Kiadónál egy interjúkötet Péntek esti szabadságunk címmel, melyben huszonnégy személy idézi vissza az emlékeit, a Mementóban pedig huszonkét olyan barátunk neve szerepel, akikre mi is már csak emlékezni tudunk. Első írásomat 1967 januárjában közölte a kolozsvári Utunk és ettől kezdve, 1980-ig, majdnem minden anyagom megjelent - Szabó Gyula irodalmi szerkesztő "most nem ilyen szelek fújnak..." megjegyzéssel küldött vissza néha kéziratot. Akkoriban az Ady-kör, havonta egyszer ülésezett és ide a kinevezetteken kívül főleg két nyugdíjas és párthű öregasszony járogatott. A változást az Ifjúmunkás akkori főszerkesztője, Dali Sándor indította el egy országosan megszervezett IM Matinéval. Itt felléptetett minden Váradon élő tollforgatót, zenészt, képzőművészt. Ekkor derült ki, milyen sokan vagyunk. Első eredmény a Tavasz '69 című antológia lett, majd 1975-ben a Hangrobbanás költői-antológia - de a prózait már nem engedélyezték. Közben a körön minden péntek este történt valami. Fórum ilyen programmal, magyarul és ellenőrizetlenül a hetvenes és nyolcvanas években sehol sem működött. Igaz, 1975-ben az elvtársak egy nyolc hónapig tartó vizsgálattal megpróbálták visszariasztani ezt az "irredenta társaságot". Nem sikerült nekik.

    Számomra kezdetben a kör szervezése azért vált fontossá, mert fórum és lehetőség volt a szóhoz jutáshoz, ami azonban hamar megváltozott: annyi lett a sorban álló fiatal, hogy őket kellett immár nem havonta egyszeri találkozóval, hanem hetenként, lehetőleg jól szervezetten bemutatni. Mai műszóval élve: valamiféle önkéntes szabadegyetemként működtünk. Mellesleg, éppen ekkor, a hetvenes-nyolcvanas évek Nagyváradján az Ady-kör mellett beindult a Kortárs Színpad (amatőr színjátszó csoport, profi minőséget produkálva) és a szintén országos hírű Metropol zenekar. Nem csak jól ismertük egymást, hanem baráti kapcsolatok is összefűztek bennünket. Habár itt a múlt idő használata annyiban nem igaz, hogy most is tudjuk, kit, hol keressünk a nagyvilágban: Magyarországtól Amerikáig, Svédországtól Ausztráliáig azon keveseket leszámítva, akik otthon maradtak.
   

   
   - Miért hagyta el az országot?
   - Mert elegem lett egy velejéig korrupt ország hazug társadalmában, tizedrendű állampolgárként vegetálni. Illusztráljam? #8216;80-ban hármas ikreink születtek. Hét és fél hónapra, két kislány és egy fiú. A diagnózis szerint avort cu trei feţe vii (három eleven arcot vetélés). A testsúlyuk papíron 70-80-90 deka lett. A standard szerint tehát 1 kg alatt vetélésnek minősítve nem kaptak semmi ellátást. Így éltek egy, négy, illetve öt napig. Két hét múlva tudtam meg a csalást attól az ismerős nővértől, aki a születésükkor mérte meg őket, hogy 1,15 - 1,30 - 1,40 kg-osak voltak. Ezt reggel az orvosi konzílium, Dr. Petka igazgató elvtárs döntéseként változtatta meg. Koraszülöttként ugyanis vérplazmát és kezelést kellett volna kapniuk, körülbelül akkori 100.000 lej értékben. Összevetve: három magyar újszülött élete kevesebbet ért, mint egy gyári hibás Dacia. Így takarékoskodott a kórház, gondoskodott rólunk a Párt. Még lehetőséget se kaptam arra, hogy esetleg én vegyem meg a szükséges gyógyszereket. Utólag pedig, miután a gyermekeimet már eltüntette a kórház krematóriuma, hova mehettem volna reklamálni, az Úristenen kívül?! Ennyit az élet tiszteletéről, amihez nem muszáj Auschwitzig visszamenni, hogy a Hippokratészi esküről már ne is beszéljek.
   

   - Mi az, amit ott talált?
   
   - A nyolcvanas évek elején Németországban egy kápráztató gazdagságot. Hegyekben állt mindaz, amit el se tudtunk képzelni a fél liter olaj, kiló liszt havonta kiváltható porciózása után és bizony jó ideig szinte lelkiismeretfurdalásunk volt egy új sajt megkóstolásakor, hogy mi itt csak dőzsölünk, amíg az otthoniak éheznek.
   Emingránsként az ember már nem az, aki volt. A nulláról kezd mindent és semmije se maradt, az akcentusán kívül. Amint megszólal, mindenki tudja, hogy: idegen. Így sokszor megkérdezték, hogy honnan jövök. Eleinte egyszerűen megmondtam. A reakció: "á sáuseszku..." és sajnálkozva bólogattak. Bevallom, kínos volt. Ezért inkább azt válaszoltam, hogy Siebenbürgen, de erről nem igen tudták, hogy merre van.
   

   - Milyen az ottani magyar irodalmi közeg?
   
   - Semmilyen - illetve nem igazán behatárolható. Ebben a szórványban csak az egyházak és a cserkészet képes hatékonyan összefogni a magyarság egy részét. Léteznek persze kulturális egyesületek, jól működő baráti körök, hagyományőrző tánccsoportok. Ez utóbbiak a legsikeresebbek, mert nincsenek nyelvhez kötve. Ami az irodalmat, a klasszikusan vett "emigráns irodalmat" és sajtót illeti, az a rendszer-váltással annyira szalonképessé vált, hogy gyakorlatilag szinte meg is szűnt. Az igazán nagyok, Wass Albert, Márai és a többiek hazatértek és bomba üzlet a megjelentetésük. Aki most is ír, az vagy gazdag és unatkozik, vagy megszállott. Az utóbbi tehát nem teljesen normális, hogy pontosítsam a helyzetet. Saját költségen kiadni ugyanis nincs elég pénze, tehát ugyanolyan szerencsétlen kiszolgáltatott, mint mindazok, akik nem tagjai valamelyik szekértábornak. Ez azt jelenti, hogy ha talál is kiadót, ami nem egyszerű, honoráriumként kaphat esetleg egy skatulyányi könyvet. Dedikálhatja magának, barátainak és el is adhatja, de hogyan? A könyv a piacon árucikk csupán és kész. Végtermék, mint a májashurka, ami munkát ad a hentesnek, aki ebből él, pénzt hoz a kereskedőnek, mert eladja, míg amiből készült, az már senkit se érdekel.
   

   - Melyek a külföldön írt könyvei?
   
   - Kijövetelünk után tíz évig szinte semmit olyat nem írtam, ami publikus lehetne. Pár évig csak korrigáltam, szerkesztettem, szedtem és kötöttem a Maecenatura Hungarica Sipos Verlag magánkiadó néhány olyan könyvét, ami a #8216;80-as években Hegyeshalomtól keletebbre még indexen volt. Így Szilágyi Sándor Boldog rabságom című beszámolóját az '56-ot követő romániai munkatáborokról. Ebből #8216;86 Karácsonyakor két példányt vittem a szerzőnek Szalontára, majd a nyár folyamán huszonöt darabot csempésztem át. A trükköt nem árulom el, hátha még szükségem lesz rá. Magyarországra Éliás József műveivel tettük ugyanezt. Publikálni csak a '90-es évek után kezdtem újra, főleg az akkor alakult nagyváradi és magyarországi lapokban. Azóta jelent meg néhány könyvem is, novella, regény, interjúkötet.
   
   - A hivatalos magyar stand mellett független magyar standot bérel a frankfurti könyvvásáron. Miért?
   
   - 1970 óta működött Frankfurtban egy Német-Magyar Társaság, amelyik 1992-ig minden évben azért bérelt egy saját standot, hogy ingyen bemutathassa az emigráció akkor még nagyon aktívan működő sajtóját és irodalmát. Értékes, ritka anyagok voltak ezek és jó húsz évig csak itt lehetett látni a Szentkoronás magyar zászlót. Aztán #8216;97-ben tagság és vezetőség híján megszűnt... volna, ha nem vagyok annyira őrült, hogy elvállaljam a további vezetését. Ettől kezdve főleg azokra a határon kívüli kis kiadókra, szerzőkre koncentráltunk, Erdélytől Szlovákiáig, akik eddig és saját erőből soha nem lehetnének itt jelen. Ezen kívül minden hónap utolsó péntekjén filmklubunk van és évente 8-10 találkozó. Irodalmi est, kamaraszínház, koncertek és előadások. Ezeknek a szervezése, főleg az első időkben, nem volt teljesen veszélytelen, mert a hónap végén 4-500 márkás telefonszámlákat hozott a posta, és ilyenkor a feleségem csak azért nem csapott agyon, mert a temetés még többe került volna. Az egész iroda ugyanis az otthoni íróasztalom.
   

   - Milyen kapcsolatuk van a többi nyugateurópai ország magyar szervezeteivel?
   
   - Egyre jobb és szorosabb. Sajnos ezt az összefogást éppen a Magyarok Világszövetségének válsága eredményezte, illetve a már sokkal korábbi Szabályzat, amelyik három régióra osztotta a magyarságot: Anyaország, Kárpátmedence és Nyugati régió. Ez utóbbi négy kontinens negyvenvalahány országának magyarságát lenne hivatott összefogni, Svédország és Kanada, Ausztrália és Argentína egy kalapban. Ekkora baromságot csak Budapesten lehetett kitalálni, abból kiindulva, hogy statisztikailag ez a legkisebb létszámú szórvány, összesen 2-2,5 millió magyar képviseletében. Csakhogy a helyi viszonyok, problémák és igények annyira különbözőek, hogy mindezt képtelenség egyetlen sablonnal lefedni. Ez régóta világos volt és az is, hogy meg kell újulni. Eredmény: a parlament dobta a Magyarok Világszövetségét, mert rakoncátlanná vált a 2000-es választásokon. Azóta az egész kínlódik, mint a káposzta hús nélkül. Az kéne megegye, aki főzte.
   
   - Jelen volt a tavalyi E-MIL táborban Zetelakán. Miért lépett be a Ligába?
   
   - Tagja vagyok az FDA-nak (Szabad Német Írószövetség), a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének és az International Federation of Journalists-nek. De csak tagja. Az E-MIL már más. Ide tartozni lehet, úgy a származás, mint a szellemisége okán. Nagyon jó, hogy létrejött, értelmesek a céljai és örülök, hogy annyi tehetséges fiatallal találkozhattam.
   

   Török Miklós
   1946-ban született Nagyváradon, 1982-től Németországban él. A frankfurti Német-Magyar Társaság elnöke. Az MVSZ nyugati alternatívájaként 2001-ben megalakult Nyugateurópai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ) németországi kulturális megbízottja. Könyvei: Rendzavar - novellák (Széphalom, Budapest. 1991, 1992) Kutyadolgok - regény (Kecsmetion Press, Bp. 1994), Időszámításaink közben - publicisztika (Kecsmetion Press, Bp. 1987) Péntek esti szabaságunk - antológia (Bihari Napló, Nagyvárad, 1998) Távolságközelítés térben és időben - riportok, interjúk (Kecsmetion Press, 1998), Aranyhalaim - derűs komolyságok (Kecsmetion Press, Bp. 2001) Az élet kalandja - interjúk (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2002), Égszínkék rózsák nincsenek - novellák, kisregény, dráma (PONTKiadó, Bp. 2003).