A bölcs öregember (népmese)

Élt egyszer egy szegény legény. Alig múlt el a lagzija, elvitték katonának. Három évig szolgálta a császárt, de szabadságra egyetlenegyszer sem engedték haza. Búsult is eleget. Azt sem tudta, él-e, hal-e az ő kedves, szép felesége. Telt-múlt az idő, majd három év múltával azt mondták neki, hogy mehet, letelt a szolgálat. Ment nagy boldogan hazafelé. Gyalogolt rengeteget a vegtelen országúton, nagyon elfáradt. Jól esteledett is már, hát úgy gondolta, szállást kér. Megláttott egy kis házat a falu szélén, bent égett a petróleumlámpa. Bekopogtatott. - Adjon isten jó estét! - Adjon isten, vitéz úr, magának is! - Gazduram, nagyon messziről jövök, és nagyon messzire visz az utam, adjanak szállást éjszakára, mert rám esteledett. Meg a csizma is feltörte a lábamat. - Jól van, vitéz úr, kerüljön beljebb! Törölj neki, asszony, helyet, kínáld meg szalonnával, kenyérrel, vereshagymával! - Elfogadom a szíves kínálást, mert bizony éhes is vagyok. Ahogy eszegettek, beszélgettek erről- arról. Egyszer csak észrevette, hogy egy öregember ül a sámlin a kályha mellett, de meg sem szólal. Rácsodálkozott a katona. - Gazduram, az öreg talán néma, hogy meg se mukkan? - Hej, vitéz úr, vitéz úr, dehogy néma! Ő csak pénzért szól, egy aranyért mond egy mondatot. - Hű, még ilyet sem hallottam, hogy valaki csak aranyért beszéljen! Kotorászott a zsebében, megtalát egy aranyat. Odanyomta az öreg markába. - No, öreg, itt az arany, mondjon érte valamit! - Hát, édes fiam, kinek mi szép, szép az annak. - Hm, hm, igaz lehet ez a bölcs mondás. Nyúlkált a zsebébe, megint kivett egyet. - No, öreg, mondjon ezért is valamit! - Édes fiam, amid van, soha el ne tagadd! ,, Hm - gondolta a katona -, szép, szép a mondás, de egy aranyamba került" Eltöprengett rajta. ,, Mindegy, odaadom az utolsót is. Aranyam még lehet, de hátha ilyen bölcs emberrel már soha nem találkozom." Azt is a markába nyomta az öregnak. - No, öregem, mondjon még valamit az utolsó aranyamért! - Édes fiam, az esti haragot hagyd reggelre! - No, öregem, ez is bölcs mondás. Ha volna még aranyam, adnék én többet is. - Édes fiam, elég ez a három mondás neked egy életre. Azzal lefeküdtek. Reggel folytatta a fiatalember az útját, iparkodott, hogy mielőbb hazaérjen, megláthassa a feleségét, akit három éve otthagyott. Egyszer hogy, hogy nem, egy szép virágos réten keresztül vezetett az útja. Hát mit lát a rét közepén? Egy loncsos fülű, nagy szamarat meg egy szép lányt. Az a szép lány ott simogatta, ölelgette, csókolgatta a szamarat. Bosszankodott erősen. - Hogy ölelhet ez a szép lány ilyen csúf állatot? Megüssem, megriasszam őket? Ej, nem teszem! Eszébe jutott, mit mondott az öreg: kinek mi szép, szép az annak. Menne tovább, a szamár meg utána, de nyomban királyfinak változott. - Hallod-e, katona, nagyon rendes ember vagy. Nem bántottál, mint a többi utas. Ők bizony ütöttek, csúfoltak bennünket. Itt egy zacskó arany, legyen a tiéd, mert én elvarázsolt királyfi voltam, a te jóságod szabadított fel. A szegény fiatalember annyira elcsodálkozott, hogy meg sem köszönte az aranyakat, ment tovább. Egy nagy, rengeteg erdőn keresztül vitt az útja. Már jól sötétedett, mikor rablók kerültek az útjába. Azt mondják: - Mit viszel, katona? Mi van a tarisznyádban? - Arany. - Hahaha! - kacagtak, dőltek erre, dőltek arra, hogy egy szegény bakának honnan lenne aranya. Elengedték. Örült a katona, mert eszébe jutott az öregember második mondása: amid van , el ne tagadd. Nagyon örült, hogy hallgatott a tanácsra, nem hallgatta el az aranyat. Mire hazaért, besötétedett. Égett a lámpa a házában, ő meg bekukucskált az ablakon. Hát mit látott, mint a feleségét, ahogy egy takaros fiatalembert ölelgetett, csókolgatott. Ráadásul az ő régi jó puskáját nekiadja. - Hű, a lelkére kötöttem, hogy őrizze meg a puskámat, senkinek a világért oda ne adja... Mit csináljak? Belőjek? Dühöngött magában, ette a méreg, de hopp, eszébe jutott az öregember harmadik tanácsa: az esti haragot hagyd reggelre. No, ezzel lecsillapodott. A fiú meg bentről kihussant az ajtón, szaladt a puskával. Bement a katona, a felesége mindjárt a nyakába borult. - Drága, édes uram, csakhogy megjöttél! Csókolta jobbról, csókolta balról, de a katonának mégsem lett jókedve. - Nagyon fáradt vagyok, hagyjál pihenni, nagyon fáradt vagyok. - Jól van, feküdj le! De eszel-e? - Nem, csak pihenni akarok. Még az evéstől is elment a kedve, ahogy a fiatalembert látta. Korán reggel kelt, mert nem tudta lehunyni a szemét, nem tudott aludni. Odaszólt a feleségének: - Édes feleségem, megvan-e még a puskám? - Jaj, édes uram, este adtam oda az öcsémnek, hogy rejtse el, dugja el, nehogy valaki itt találja nálam. No, akkor ölelte a feleségét, és eszébe jutott az öregember harmadik mondása: az esti haragot hagyd reggelre. Talán még ma is csókolja, ha bele nem fáradt.