| (Ezt a verset Illyés Gyula temetésekor írtam, de már akkor is azzal a hittel és szándékkal, hogy csak a test került a földbe, a többi a szívünkben él tovább! Ma is ezzel a hálás hittel gondolok születésének száz éves fordulójára.)
Meghajtott zászlóval,
meghajtott fővel
Meghajtott zászlóval, meghajtott fővel
ázunk a szomorúságban, ázunk április
könnyében, összevegyül arcunkon a könny s az eső,
meghajtott fejünkön előrehulló hajunk
a zászló, áznak a púpos sírdombok,
csorog a halottak tátott csont-arcán
a könny s az eső, könnybe lábad a tévékamerák
közönyös szeme, folyik a felfoghatatlan
közvetítés, az utolsó az élők és a
Halott között - dobogó szívek gyűrűjében
a koporsó, rendőrkordon préselődik a
végső mozdulatlansághoz, koszorúk puha
szájú ó-ja, virágok hosszú szárú vijjogó
í-je, bársonypárnán a kitüntetések
manóképű gombjai, sisteregve lobognak
a kék lángok az esőben, sisteregve ázik
lelkünk a szomorúságban, mert lám
összehozott még utoljára minket a Halott,
vacogva összebújunk a lehorgasztott vállú
esernyők alatt, nyájba verődünk még
egyszer egymást melegítve, mintha
Őt melegítenénk, dobogó szívünk gyűrűjében
felmutatott magányunk, sistergő lelkünk
gyűrűjében kialvásunk, riadt elménk
gyűrűjében elmúlásunk, immár magunkat
siratjuk önző félelemmel, elkalandozva
kurta jövőnkön, meg-megszakítva a
felizzó áramkört, amely még egyszer hibátlanul
átfutott rajtunk, rebbenő szemünk kószálva
kapaszkodik ebbe-abba, falevél erezetébe,
vakolat óriási pórusába, túl éles füllel
halljuk a kerítésen túl elcsörgő villamosok
zaját, túlfeszített idegünkön átcsap, mint az
ájulás hulláma, a következő percek magánya,
de még megáll a levegőben, de még két
szívverés között az örökre megállt szív, de
még két rebbenés közt az örökre lehunyt szem,
de még két kapcsolás közt az örökre kihunyt
elme, még elfojtva bennünk az apaevő
iszonyat, hogy igazán csak magunkat tudjuk
siratni, meghajtott fejünkön előrehulló
hajunk a zászló, még hibátlan és
lüktetve növekvő a kör, mely befogad és
melegít, ahogy álmodta mindig, bár a
félelem központja felé sűrűsödve, de már
hangosan dobogó szívünkkel elnyomjuk a
csöndet, oxigénfaló tüdőnkkel sokszorozzuk
az utolsó lélegzetet, ázó arcunk kirajzolódik
s majd elporlad, tudjuk a legfontosabbat,
megkaptuk az utolsó tanítást, amit még
ember adhat, kész a lelkünk, felnőttünk
az ázó ég alatt, s a közönyös tévékamerák
szemével pásztáz a világ árva hátunkon.
|
