Czifrik Balázs: Jelenkor, november

   
   1.
   
   Egy nagy múltú irodalmi folyóiratnak mindig nehéz. Sokkal nehezebb, mint egy újnak. Egyrészről a nagy múltú folyóirat jelenti a szürke hétköznapokat, a biztosat, a mindig meglevőt, a mércét. Amihez ha igazodni nem is, de amit figyelni mindig kell. Másrészről, ha a nagy múltú ünnepel vagy különszámot, tematikus számot ad ki, akkor az mindig eseményszámba megy. Persze nem országosan, csak a "falun" belül, bár az ottlakók egy része már annyira elfelejtette a falun túli létet, hogy neki ez a falu a világ. A Jelenkor mostani száma kicsit több, mint hétköznap, kicsit olyan, mint az a munkaszüneti nap, amit már vagy majd ledolgoztunk vagy le fogunk dolgozni.
   
   2.
   
   Egy nagy múltú lapnak aztán az is nehéz, hogy kiket közöljön. Túl nagy választása nem lehet. Először is vannak a mindig közölhetők nagyjából ötvenfős tábora, köztük azokkal, akik akkor is közölhetők, amikor nem is írnak semmit. Másodszor pedig vannak a pályakezdők, akik bőszen ostromolják a nagy múltú hasábjait.
   De ezek most mind nem számítanak, persze azért kicsit igen, mert a Jelenkor novemberi száma nagyon egységes, és érezhetően a prózákra szerkesztődött. Három teljesen különböző írás olvasható a lapban: Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényéből kapunk egy részletet, majd szintén részlet olvasható Kukorelly Endre készülő, Hogy nem állítod meg, az látszott azon című regényéből, illetve egy elbeszélés Papp Sándor Zsigmondtól, aki ebben a számban Lackfi Jánossal együtt az újabb generációt képviseli. A folyóirat szépirodalmi részét egy beszélgetés zárja, amely Sándor Ivánnal készült, s abból többek között a regényírás elméleteiről is tájékozódhatunk.

   
   3.
   
   Azonban a három próza együtt nagyon élvezetes volt. Persze külön-külön is. Nádas részletező és egybefüggő stílusával szinte szembe száll Kukorelly tört nyelve, s banalitásokon fönnakadó figyelme. A hagyományba leginkább Papp Sándor Zsigmond (képünkön) írása illeszkedik, amely a szabályos elbeszélői technikákat alkalmazza, s nála a téma szervezi az írást, pontosabban a stílus kívánalmai nem nőnek túl a témán. Azért beszéltem többet Papp-ról, mert be kell vallanom, én most találkoztam először az írásával, s nagy örömet okozott. Gondolom, Pappot kevesebben ismerik, mint fentebb említett két idősebb kollégáját, s talán sikerült egy kis érdeklődést keltenem iránta.
   
   4.
   
   A versek közül Borbély Szilárd írásai emelkedtek ki, amelyek a Harmadik Birodalom "vidékéről" származnak. Ez a szereplíra azért is lehet könnyen befogadható, mert Térey Paulusa és Drezda kötete már járt azon a vidéken, s ha áthallás nem is, de villanásnyi felismerés mindenesetre könnyíti az olvasó helyzetét.

   
   5.
   
   A kritika rovatban többek között Takács Zsuzsa A letakart óra című verseskönyvéről olvashatunk semmi meglepőt nem hozó írást Lator László tollából, s ahogy azt kell, magát a novemberi számot is Takács Zsuzsa versei nyitják.
   Aztán következik egy Keresztury Tibor-blokk. Ugyanis az ÉS Villanófényeinek nagyon humoros és nagyon szomorú szerzője először egy rövid kritikával nyit, majd az ő kötetei (Kételyek kora, A vaddisznó rokona, Reményfutam) kerülnek bonckés alá. A szikét egyszer Kálmán C. György, majd Thomka Beáta tartja kezében. Aztán, hogy mindenki örüljön, Thomka Beáta Beszél egy hang tanulmánykötetéről is olvashatunk, bár nem Kereszturytól - az lenne ám a szép! -, hanem Angyalosi Gergelytől.
   
   
   6.
   
   
   Összegezve: a Jelenkor novemberi száma nem egy megrázó élmény, de vannak tanulságai. A prózák mindenképpen kiemelkednek, s nyilvánvaló, hogy ez a szám Nádasra épült, aki elég erős és biztos talpazat.
   A számból én személy szerint hiányoltam a tanulmányt, amit az olvasó csak megszokott a Jelenkortól, de azért valahogy majd csak kibírom.