 |
3.
Az eheti Narancs Várady Szabolcs költővel készít interjút. Elég hosszasan beszélgetnek. Úgy a közepe táján jövök rá, hogy ez az a típusú interjú, amelyik során a költő, a társadalom eme értéktelített figurája az életéről mesél. Ami ugye irodalomtörténet is, ha akarja, ha nem. Ha akarja, az valamivel kínosabb. Vagy egyszerűen csak lusta a riporter. És amikor felélénkül, olyanokat "kérdez", hogy "a te lírád meglehetősen intim közegben játszódik". Atyaúristen, mit lehet erre mondani? A szerencsétlen költő küszködik. Megpróbál leválni erről az egyes szám második személyről, amikor azt mondja, hogy "a vers többnyire a maga feje után megy". Hogy köze se legyen ahhoz, aki itt most beszélni kényszerül. Közben viszont viszket a stílusérzéke, mert jelzi, hogy "félek, szellemesebb lett annál, semhogy igazán jó legyen". Én is féltem, végig. Attól is, hogy nem elég szellemes.
4.
Egyszer ki fogom próbálni, hogy Legát Tibor Pop-ját a végéről kezdem olvasni. Hátha bejön. Elvégre a pop az oda-vissza. Szeméthalom, csirkecsontok, újságpapír, üvegszilánk, madártoll, narancshéj. Hamisítatlan pop-art, megspékelve egy kis Váci Mihállyal. És hogy mindez autentikus-e vagy sem, az kinek-kinek a maga dolga. Végül is mi az, hogy autentikus? Ez a kérdés például lehet-e autentikus? A szöveg végére azonban a "nagyságosan élvező" (?) nő hangjára kitisztul az értelmezési horizont: "arra gondolok, ha elbűvölten szemlélem más munkáját, az nem ugyanolyan-e, mint amikor a más szívében fakadt zenét élvezem? Ha önfeledten átadom magam a hangoknak, a ritmusnak, vajon tudnom kell, hogyan és miért készült? És ha tudom, akkor talán megértem?" Ha hátulról kezdem, akkor talán megértem, hogy mit jelent az, hogy az én-elbeszélő csizmával tapos bele mindebbe? Hogy miért pont csizmával?
|
