Darabos Enikő: Jó izével izélni (168 óra - szemle)

   
   2.
   
   Az eheti 168 órában hozott interjú alapján erre készül Mészáros Márta filmrendező is. Na, jó, lengyel hatásra, de mégiscsak saját elgondolás alapján. Vagy legalábbis amolyan belsővé tett (lengyel-)magyar értékek alapján. A lengyel példát abban is követendőnek látja, hogy "a kultúra náluk nem pusztán művészi, hanem morális kérdés". És hogy jó lenne, ha nálunk is. (Jesszuskám, még az is?) Morálisan ki kellene dolgozni azt a vírusölőt, amely a Fidesz fedőnevű "közéleti vírust" hatástalanítja, hogy a filmművészet ne legyen a törleszkedés és a hatalmi helyezkedés függvénye. És ne legyen folyton az, hogy a "kultúracsinálók" szívszerelemből "meghitelezik az államnak a kultúrát". A programnak legyen egy olyan fánksönje, ami az állami finanszírozás kérdését morális itemeken belül és a lehető legkevesebb klikkeléssel pillanatok alatt megoldja. Mészáros Márta a maga részéről egy Nagy Imre filmet szeretne megrendezni, de nem kerüli el a figyelmét az sem, hogy itt van "Kertész Imre Nobel-díja és Esterházy Péter könyve édesapjáról -, amelyből gyorsan 'hasznot' kell húznunk". Morálisat, természetesen.
   
   3.
   
   Darvas Iván "a komédiás" szerepében vall az idei magyar Nobel-díjról. Felkérésre naplószerűen beszámol a Sorstalansággal való találkozásáról. Azt mondja róla, hogy "olyan ez az írás, mint a radioaktív anyag. Átsüt, átsugárzik, áthatol minden közegen, minden akadályon, minden időkorláton". Érdekes olvasni, hogyan interjúvolja magát az interjúkhoz szokott beszélő. Feltesz egy kérdést, és válaszol rá. Pedig az ember azt hinné, hogy költői kérdések. De nem, komolyan és mélységes felelősségtudattal megválaszolja őket. Majd levonja a végkövetkeztetést (kétszer is): "A Sorstalanság arra tanít, hogy emlékezzünk. Hogy vezekeljünk. Mert mindannyian, akik gyermekei vagyunk ennek a századnak, felelősök vagyunk érte". Üssél csak. Méég.

4.

Bárdy György az idei filmszemlén életműdíjat kapott, és nem úszta meg, hogy meg ne keresse, mondjuk, a 168 óra. Megkereste és megkérdezte. És Bárdy mesél. Életében nem egyszer megmutatkozott neki az igazság. Tudomásul kellett például vennie, hogy "Sztálin elvtárs a legnagyobb dramaturg!" Nem nagyon volt ehhez kedve, de alapjában véve mindig optimista volt, később is inkább elment favágónak. Sportból. De a színészetet is úgy művelte. Játékból.     "Ez a pálya valóban játék, nem szabad izzadni, lilulni." Ő a Hídembernek is szurkolt. Mert szerette. És Bereményi még a forgatókönyvet is megváltoztatta a kedvéért, hiszen már a szívrohama után volt, és "Grosch" nem nagyon tudott "kirohan(ni) a kapun, hogy fogadja a Bécsből érkező kegyelmes asszonyt". "Grosch kitotyog(ott)". Aztán átvette az életműdíjat és igyekszik nem arra gondolni, hogy mit fed (f)el a díj megnevezése.
   

   5.
   
   A Palatinus kiadónál megjelent A hajdani hangos Budapest című antológiát recenzálja Erdélyi S. Gábor. Innen az izélős mottó. Annak érzékeltetésére, hogy jó szövegekből könnyű jó antológiát készíteni. Olyan szerzők, mint Bródy, Heltai, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy stb. De kicsit olybá tűnik, mintha azért volnának ezek ilyen jó szövegek, mert a szerzők mind "kalaplevételt parancsoló klasszikusok", magukról a szövegekről elég kevés szó esik. A recenzens elképesztő írástechnikával pillanatok alatt eljut a warme würst-től a padlószőnyegig. Ott megül.
   
   6.
   
   Jolsvai András a Műcsarnok kortárs művészeti kiállításához ír ajánlást. Írásának címe: degrave;VOLER. Lehet, a kiállításnak is ez a címe, ez nem derül ki. A fotó bal sarkában egy tisörtös nyuszi, kivillanó, emberrózsaszín pocakkal, a háttérben bicikli, leghátul teremőr ajtóval. De lehet, hogy üldögélő műélvező. Jolsvai problémája a szokásos: hát, hogy a fészkes fenébe tudja manapság a szegény műélvező, hogy hol vannak élvezetének esztétikai határai? Meddig élvezhet? Mikortól válik a műélvező teremőrré? A dilemma megoldását úgy lehet valamennyire elhalasztani, ha az ember kellőképp interaktív. Közvetve élvez, aktívan. És mindent. És akkor jó lesz neki. Egy parttalan irónia keretein belül.