Darabos Enikő: Kertész: Mostmáoszt legyen elég! - 49 interjú (168 ÓRA - szemle)

Hogy most lehet ezt mondani, vagy nem. Nekünk, magyaroknak ezt a mi, magyarokat. Kertész meg csak mosolyog. Ölelgeti a virágait, és kicsit olyan szédülten bazsalyog. Nem tudom, miért, de nem lehet róla jó fotót készíteni. Spiró mondta egyik képéről, hogy kiérdemesült bokszolónak látszó arca van. De tényleg.
   
   2.
   
       Azokban a napokban, úgy október 10-e körül nem volt könnyű Nobel-díjas magyar írónak lenni. Állítólag a díj odaítélésének napján negyvenkilenc (49!) interjút adott. Többek között a 168 órának is. Elmondta, hogy díjazását helyeslően fogadták a nemzetközi könyvkiadók a Frankfurti Könyvvásáron. Hogy Berlinben találkozott Esterházyval, Nádassal és Kornissal, majd önzetlen örömben buliztak egy nagyot a Nobel-díj tiszteletére. Tele van a hócipője ezzel a nagy felhajtással, alig várja, hogy lefusson a hiszti, és visszabújhasson a szobájába, hogy folytassa, amit elkezdett. Nyilvánvalóan a legújabb regényét. Amikor az elefántot kiráncigálják a csonttornyából, mindig jól hangzik, ha arról beszél, mennyire szeretne visszamenni. Oda, ahol jó neki, és ahol tovább dolgozhat azon, amivel elérte azt, hogy kirángassák onnan. Kertész számára az jelentené a legtöbbet, ha a világ végre fölfedezné a magyar tehetségeket. Üljön le a világ a valagára, és olvasson magyart.
   

   3.
   
   
   
   "Hanem, bazmeg, van egy igazi, Kertész Imre, Sorstalanság, az, bazmeg, igazi, hát az hihetetlen, azt muszáj elolvasni!" Hajnóczy Péter egzaltált hangja Spiró emlékeiből szól. Hallod, világ? (Világ hallja, és leül.) A Kertész-köszöntők rovatának számomra legszimpatikusabb darabja a Spiróé. Nem spilázza túl, nem liheg, mesél. Írásából megtudható, hogy ha egy kissé tautologikus magas nyakú garbóban (mert milyen garbó lehet még?) üldögélő embert látsz irodalmi berkekben, az tutira a Kertész Imre. És nem kell neked rögtön nyáladzani a lelkesültségtől, mert az neki nem fog bejönni. Csak csorogni fog az az olvasott értelmiségi nyálad a cipődre. És nagyon gagyin fogsz kinézni. Tanulság: az írót olvasni kell, nem pedig barátkozni vele. De Spiró azért jól megbarátkozott vele. Fogta magát, és beszólt neki. Hogy ne gondolja ám a Kertész úr, hogy ő olyan vérprofi, mert igenis elrontott valamit a Sorstalanságban. (Nem mondja meg, hogy mit, lehet, elfelejtette vagy nem is rontott el semmit, csak úgy kitalálta.) Tanulságokban azonban bővelkedik az írás, hajtsunk fejet az irodalmi barátságok előtt, és halkan ismételjük magunkban: a művészetben csak a radikális létezik. (Érdekes, csuklóból úgy írtam, hogy a művészetben is)
   
   
   
   4.
   
   
   
   Esterházy is szólott vala. (Hogy micsoda egy ronda farmeringet sikerült magára vennie a beszélgetéshez!) Elvégre valaki a brancsból megkapta a kitüntetést. Mintha mentegetné az Imrét, amiért kényszeresen csak a holokausztélményét ismétli. Nem baj az, ha valaki "egytémájú", van, akinek egyetlen sincsen. Itt van ez az ügy: a holokauszt, a Kertész és a Svéd Királyi Akadémia, és EP szerint ez most "alkalom arra, hogy végiggondoljuk: miként is viszonyulunk mi, magyarok ehhez az egészhez". (Arra azért befizetnék, ha az ügy kapcsán valaki előállna egy olyan mondattal, hogy mi, magyarok azt gondoljuk erről, hogy, és ezt komolyan végig is vinné.) Mi, Esterházy Péter viszont kijelentjük, hogy "nyilván" politikai és kultúrpolitikai vonzata (!) is lehet ennek az ügynek. Én is csak most látom - nem oka, vonzata. És nyilván.(Egyébként vagy ilyen oka van nyilván, vagy vonzata, de az még egyáltalán nem nyilván.)
   
   
5.

Léner Péter, a József Attila Színház igazgatója az izraelita vallású magyarok (és ezen belül is Léner Péter) identitás-problémáit feszegeti. "Egy báty hiányzott, aki az egészet a magunk generációs nyelvén közvetíti, elmagyarázza az öccsének". És olyan volt neki a Kertész Imre, mint ez a "hiányzó báty". Familiáris hangütés, itt nem Kertész, az író, hanem Kertész, a zsidó testvér mint példakép körvonalazódik.

    És Léner számára olyan erős létértelmezési alternatívákat kínált ez a kertészi szuperegó, hogy meg kellett rendeznie a Sorstalanságot a Stúdiószínházban. Így barátkozott össze a szerzővel. Természetesen és egyszerűen. És még néhány nagy szó a személyes vallomás végére: "Meg nem született bátyám most legyőzte a huszadik századot". (De a Kaddist most nem kell áthallani.)
   
   6.
   
   
   A címlap-sztorihoz kötődő legutolsó cikk Szilágyi Ákosé A mi Nobel-díjunk címmel. A többes szám első személyes birtokunk. Gyászmunka, Auschwitz, íróként megmaradni, az irodalom mint a puszta lét kérdése. Csak néhány alapfogalmat emelnék ki. A szerző a bűntudat hiányát kéri számon a mi, magyaroktól. Azt mondja, hogy "a többes szám első személynek mindenesetre akkor lesz majd némi értelme, ha mi, mai magyarok, elvégezzük a közel fél évszázada halogatott ( és kulturálisan blokkolt) gyászmunkát". (Jaj, mamikám, kicsi vagyok én ehhez.) És ennek a nagy erőbefektetést igénylő munkának a nemes célját a cikk írója abban látja, hogy "a magyar társadalomnak, miként bármely európai társadalomnak is, Auschwitz-tudatú társadalommá kell válni". Nem lehetne inkább egyszerűen és természetesen csak több pénzt költeni a magyar kultúrára? Hátha közben a társadalom is - de ne már, hogy most én erről beszéljek -