Azt még értem, miért kísért gyakorta
kisgyerekkori álmom a halállal,
mintha egyetlen élő emlék volna,
világos kép, a többi már homályban,
eleven a frontkatona alakja,
az ablakról a párát csutakolja
zsebtükörrel, hogy én is jobban lássam
a törpe nőt, egy ondolált nyakigcsont
jön, kinek lábszárcsont a keze-lába,
s a kántor hangján a Circum dederunt
szól, és szeméből láthatatlan csóva
taszít, s az asztal deresére nyomva
éget, talán anyám kebléhez értem,
nem akarom! nem halok meg! fölálltam,
de miért győzött ilyen egyszerűen
az ébredéssel élni akarásom?
és hányszor fordult elő annyi éve?
s meddig bírom a magam erejével?
