Tul. képp. nem innenképp fáztam, de mindenképp fáztam
sok mindentől, és mondják, a megégés iszonyú
vacogással is jár, de az sem igaz, hogy ilyenkor jó, ha
kéznél egy tűzoltóautó.
Hajnali hét se volt még, szín
józanul vágtam neki utamnak, egy körforgalmú/mas téren
kellett áthaladnom, vigyázva néztem szét. Nem
gondolkoztam még csak azon sem, mit előző
versemből kifelejtettem, hogy tudniillik az átélt
írások, az életírások kellenek ma a legkevésbé,
megjegyzem ez is olyan lesz, nem, miért is
kellenének: ?Életem nekem is van!? mondja a legtöbbje,
?nekem a Fancsali Funcsi bűvvarázslatai?-t meséljék,
vagy vicceljenek, hogy a Súgó neje a Súgó Vica, netán
a Sligó úré meg a Sligovica, vagy ilyesmi. Maximum
egy rövidített, operettesített szentivánéji álom
tűzijátékkal s víziparádéval, és a Lánchíd teljesen
eszement lezárásával a forgalom elől, gyalogoshíd lenne!).
Na, mondom, nem gondolkoztam költészeten semmin, sőt,
teljességgel átkelésem biztonságára figyeltem.
Így nem lett aztán.... miféle szó itt, hogy ?baj?,
?tragédia?, enyhe kifejezés, nem is tudom, mi lett volna,
amennyiben a vörös tűzoltóautó átgázol felettem/rajtam.
Tucatnyi tonna is megvan, vagy csak 3.5, vagy mindegy,
két mázsa elég, 40 km-rel, vagy leesni egy bicikli nyergéből
60 km-es sebességgel, mellett, sic.
Évekkel ezelőtt sokat
foglalkoztam a derék tűzoltókkal. Megmentették házunkat.
Folyton nézem a piros autókat szemközt a parkolóban, hány van.
És megcsodáltam egy létrás kocsit, szintén tűzoltót akkor,
hét végén. Mindez közömbös volt, inkább ?szerencsém?, az volt, de ez
szó is mennyi?! Ez történt, rövid leszek (nem olvasnak!
jeligére). Láttam, jön egy ilyen nagy tömb tűzoltókocsi a Fő
utca felől. Mondom, bekanyarodik az Alagútba, felmegy a Hunyadi
úton stb. Álltam, keresztezte volna utam. De látom ám, nem
jön, hanem a körforgalom felé nyomul, ergo nem előttem,
hanem mellettem, jobb kéz felől, közömbös sávon fog elmenni,
tehát indulhatok. S indultam. Ahogy már majdnem csak három
méternyire volt tőlem, láttam, akkor láttam, mégis az Alagútba
akar bemenni. Nyomult, de kerekei csak a hozzám közeli sávra
hozták át, s a nagy vörös möb mutatott a körforgalom irányába.
(Idegességemben ?möb?-öt írtam ?tömb? helyett.) Az én akaratlagos
képzeletem, mintegy látásmódom, mely mindig egyéni volt, látás-
módom, mely minden embernél szubjektív, ez adta, e látásmód, hogy
úgy láttam a világot, olyannak s annak, aminek, hogy
író lettem, küszködtem a ?fogadjátok el a személyest?,
ne csak a közérthető közjellegűt, az eleve-nekünk szólót,
nem mondom, hogy a csökkentett értékűt, a kacatabbat,
s nem is az öncélút, a produkciót, a jámbor utánzatokat,
a spanyolviaszfeltaláló szépelgéseket, nem, de hadd
lenne hitele az egyénien megéltnek, lásd az iméntiekben.
(A Helyzetről.) Hát itt meg is lett volna a nagyon egyéni.
Nagyon is egyéni, nagyon is a pillanat (rossz) hitelével
megélt kurta, de borzalmasnál borzalmasabb eseménymikéntemből
kifolyólag, ahogy a kerekek alatt a csont is úgy folyt volna
ki belőlem, laposnál laposabbra lapítódtam volna,
egyetlen, netán két iszonyú reccsenéssel (csak ezek a szavak
vannak! mit kell akkor, tényleg, olvasni? mit kellene?)
(ki-ki maga kerül a tűzoltóautó alá, maga szédül le a
St. Bugurin hegyről Bolíviában, hogy csak keselyűk találnak rá),
mi lett volna belőlem? Eleve botrány egy 65. éve itt élő lakos
efféle halála! Túl nagy méret a szenzációhoz is, annak is túl
sok! És rettenetes látvány. Kanállal kellett volna
összeszedni, ha ott halok meg. S ha nem?
Felsőtestem, fejem talán a két-pár-kerék közé lett volna
betaszítódva, a hozzám közelebbi két-pár, dupla kerék, sőt,
ebből is kettő, ment volna rajtam át, combtőtől, mondjuk,
és maradt volna egy (magához térő? csak ?élő??) tűz testcsonk, konyhai
bárddal felvágott állat sebeivel, arányokkal
szorzandón, és ennek a csonknak feje lett volna, a fejben
már nem gondolatok, hát azok nem, ordítás, kín, annak
is az Eiffel-torony-magasa, az Everest-magas,
Macsupicsu-és Kilimandzsáró-magas, minimum ennyi,
nincs-rá-szó, az lett volna, az
az-sincs-rá-hogy-nincs-rá-szó
lett volna, szemembe csontvelő fröcskölt volna (talán),
a teljes-sebek , a seb-teljem fertőtleníthetetlen lett volna
(biztos!), ez lett volna, halál, amilyen nincs!!!
Amilyen nem is egy volt. S nem is irodalmi látásmódból.
Bár nekem épp ez lett volna az őrület. Ez így is: az őrület.
Elnyújtózva hajnalban az ágyon, s oly mindegy,
?megint egy megoldandó nap?, ezt gondolom-e,
?jaj?, Totyi is meg fog halni egyszer?, ezt-é,
?jaj, hogyan és mikor halok meg, meghalni nem egyszerű?,
mindegy, ez mind a boldogság teljessége még,
az összes rossz kilátás, az elég rémes országos helyzet
és világhelyzet, a kizsákmányoló honoráriumok,
a kulturális helyek éhkoppon tartása (mint ok),
a rengeteg szakmai hamisság: mindez semmi.
És, disznóság, bevallom, mégis: Kosztolányi vagy Babits etc.
elmetszett torka, Poe delíriumhalála, a többieké, mind,
mind csak irodalmi és széplélek adat.
Igen, a megélt dolgainkkal is egyre széplélek dolgokat tudunk
? max. duinóiakat! estieket! ? létrehozni. A valóság más lenne,
s nem show, persze, az sem, nem foci vébé, bikataposta
fiestarajongó teste sem, egyenesbe kereste a bajt! nem... Az más
lenne. De az én lelkem már nem szép, se nem rút, az én lelkem már,
ha lehet ilyen: az én valódi létezőm már csak egy tűz testcsonk.
Hidegégés, égő hideg, vagy valós Semmi. Jó, míg csak gondolatban
Nagy spac. Ezt írom ide. Az imént is írtam: ?nagy spac!? Mert
még mindig az irodalom létrehozása, megint az, fő gondom.
Ebből az őrületből nem menekülök. Nem menekülünk, nincs
menekvés. És testem, ha így, ha csak fogalmilag is,
egy vörös tűz testcsonk, alig pár tenyérnyi szabad bőrfelülettel,
a többin ha belek, ha vér, ha csont veleje, ha bármi,
a többin a Semmi Borzalma, gyarló szavakkal Iszonyatnál Többje,
spac, az abszolút spac, egy tűz testcsonk,
a Fény, a Hold, a Vám, a BEAC-Skála paiacra ez megy,
egy tűzvörös testcsonk, testokcsn, oncskst, ets, t, d
s ha nem kellett volna a normálnak nevezett létet
is
már eleve,
ezt öntözöm,
ezt, mi egy
tűz testcsonk, mi vagyok már,
csak tényleg vigyáznom
kell legalább, ha a járdaszigetre állok, bárhonnét lelépek,
mindegy, a tényleges lelépés díja mi szenvedés lesz, de a kosárember
tűz testcsonk ? ne képzelegjek! perverzió már! ?, melynek
semmijét nem tudom. Szép s okos szavaink mögött e Nem Tudjuk, ez
van.
Spac! Németül: Spatz. Nem ide való vicc. De
hogy ilyennyire írok, vigyázat! Verébkémet, a Totyit se
lökjem le a fotelkarfáról automatává vált könyökömmel
valami halálba.
A dolgok tűz testcsonkjává lelkem se tegyem
tehát.
S most a folyóirat köv. lapja következik,
részemről meg a ma délelőtt aktuális
(épp köv.) cselekvés.
Ez meg a Nem A Tűz s NEM TESTCSONK.
Amiből viszont bármikor
? ergo és etc.
S ez. Mert mit mondjak?: mondom.
