De gyönyörű lesz majd
a visszatérés, ha nem is
a napfényes Ithakába...
most szépen elgondolom,
hogy a világ túlvégéről
jövök hozzátok, drágáim,
szakállasan és sírsoványan,
vagy még az emlékezet
előtti szűz időkből,
hetykén és fiatalon,
és zavartan porolom
magamról az anyaföldet,
s leverem a csillag-
szemétként szitáló
időtlen meteorport...,
és úgy, mint a
szeretetre sóvár,
küszöbre kitett
árva gyermek,
pólyáló nagy
havakat képzelek,
s kéken-csikorgón
becéző fagyot,
meg éppen egy
szentkarácsonyestét
mikor hozzátok
végre betoppanok...
még a helyem se hűlt ki,
csak a félig ivott kávém...
míg az asztal sarkán évekig
tömény szurokká nemesedve
hűséggel várt és várakozott,
mert messze földön híres
koffein-emlékezete nem
feledte: aki innen elmegy,
az ritkán lesz visszatérő,
gonddal terített asztalnál
újra régi kedves vendég,
s pont ezen a szép,
áldott karácsonyestén
gyöngül el úgy a szíve...
hogy a boldogságtól forró
könnye hirtelen kicsordul,
mert a sohase vágyott,
ilyen-olyan utókorából
csak a sűrűn szitáló porhó
csillogó szövetébe írva
jelként marad ott majd
két emberforma lábnyom...
azt mondja: talán a költő,
talán az apostol János
ott az asztalnál, ahogy
egymás mellett ültek,
mikor már mindenütt
angyalok lepték el a várost,
s a krónikák szerint ide
aztán könnyen berepültek,
?Ne szóval és nyelvvel
szeressetek,
hanem tettel és igazsággal!?,
talán mindketten mondták,
egyszerre, de mintha csak
valami visszhang ütődne
vissza, vagy egyszercsak
mintha még éjfél előtt egy
ismerős dallamú harang
kondulna hosszan az éjben,
kérdezem is: hát megszületett?
Istenem, lehet hogy mégis
végleg hazaértem?
