Majd határt húzok. Önmagam mögé beállok.
Vendégjárdán és vendégudvaron
s az esti fény körén túl, ahol csendben hull a lomb,
zsibongnak pozsgás télelő-virágok.
E tinta ég alatt az őszi gyertyafény
gömböt remeg körém és lassú, rebbegő világot,
s békakuruttyszót, zizzenő dudvát s magával áldott
harmatot a beton peremén.
Kit rajzol még? Talán elveszett
willendorfi asszonyt? Rejtekező ősi testmosolyt?
Amint figyeli a formáért sóvárgó férfi-élvezet
kínlódó alázatát. Arctalan. Lélekmély-komoly.
