Árnyékok mögé bújik a reggel.
A kékes szélben bádogpalánk-vonulat visít.
Ám küldi már az enyhület friss csöngettyűs kicsi csöcsöseit,
a gyöngyvirágokat, a barkabokrok mentén s velem szemben.
Jaj, magasba döfött orgonafürt a vágyam!
Jaj, kamasz vagyok most is, jaj, jaj, türelmetlen
s rugózó, pattanó talpú, hiszen volt, hogy megélhettem,
amit most újra? fordított irányban.
És minél távolabb vagyok a réttől,
ahol a virágok, lányok s az asszonyok szembejöttek,
a kép, a képzelet tisztább, erősebb,
mintha megint az a meleg, boldog szégyen szállna rám,
amikor fehér szalag játszik az ő dombos derekán
s a két combján ? hogy fel-felaranylik, hanyatt lök, szétdől.
