Miért vonz
az a kihalt vidék,
amely észrevétlen nyeli el
a dombhátak között
jövőbe kígyózó utat?
Nyolc évszázad alatt
a teremtés félhomályával telt meg
a hegyek kirabolt
kőbánya-szarkofágja.
A belőle kiemelt
talapzatok, oszlopfők,
portálék, ablakszemek,
boltívek helyén
bekeretezett csöndben
római pénzérme
az ezüstrozsdás hold.
Ki dobta oda
a visszatérés reményében?
Azóta,
hogy elnehezült vigyázzban,
kövekből rakott
köszvényes sekrestyésként
várt rám
a lovagkor temploma,
amelyet a behívott ősök építettek
hitükből áttért utódaiknak,
ha gondolatban nekivágok a nagyvilágnak,
mindig arra az elnéptelenedett
piactérre jutok?
És ahhoz a templomhoz,
amely mintha megakadt volna
a völgyön végignyúló idő torkában.
Teteje megroppant,
falai omladoznak?
ablakai bordásan bedeszkázva
bennem is.
Ágaskodom,
hogy hasadékain át
magamba nézve kilássak
a fegyelmezetten sorakozó
füstbokrétás házakra,
élettől lüktető piactérre
(beleillik a pellengér is)
és a templomra,
amelyet már-már szétfeszít
a közösen mormolt imádság?
Kiáltanék,
s a rám csapódó visszhangtalanságtól
vérhólyagosan lüktet a kérdés:
ki indít útnak
újra és újra ide,
ebbe, az otthonosságából
könnyen kiforgatott világba?
