Mikor majdnem megöltem, transzba esve
sivalkodott, rémlátó szeme sárga
könyörgésére kaszámat letettem,
hadd szökjön el a sűrű lucernában,
de míg a szálak közé gabalyodva
vergődött, annál szorosabbra fogta
a zöld hurok, melyből már csak kitépni
tudtam, és olyan ősi szenvedéllyel
vetődtem rá, mint aki föl se méri,
mit cselekszik, s ott találja kezében
azt az eleven, kétmaroknyi bársonyt,
és sose szabadul meg vadszagától,
tán a vadakat miatta szerettem
annyira, már szakállas mezőpásztor
akartam lenni, hogy együtt lehessek
velük éjjel is, távol a világtól
laktam volna egy titkos csőszkunyhóban,
s vártam volna, mert nem láttam azóta.
