Demes Réka: Peermutáció

   
    Peer Krisztián 28 éves magyar költő (becenevén: Pöszméte) legújabb verseskönyve olyan benyomást kelt, mint egy profin szerkesztett, ígéretes első kötet. Igényes tipográfia, élénk színfoltokkal tarkított keményfedél (figyelemfelkeltő, mint a rovaroknál), szigorú ciklusozás, sokatmondó verscímek körítik a fiatal férfi panaszait. A szerző mintegy száz oldalnyi versben szenvedi végig eddigi élete pár fragmentumát; ezek külön cellákat kapnak, s ő mindegyikben kesereg egy kicsit. Tematikus ciklusok, tematikus cikluscímek, belül pedig versdolgok, inkább rövidebbek, meg egy-két párbeszéd-töredék. Hol egy maroknyi szenvedély, hol higgadósabb.
   
    Az első ciklus címe: Ennyire egyszerű. Benne a szerelem, férfi-nő kapcsolat, valamennyire ember-ember kapcsolat is. Első látogatás a kedves családjánál (Ebéd), amely aktus, ha már sorban olvasunk, végképp befuccsoltathatja az idillt, hiszen ebben is komorkodunk már, de még kiábrándultabb hangvételek következnek (Idillfóbia, Sok a jóból, Lemondás stb.). Akad két sekélyesebb, közhelyes párbeszéd a párkapcsolatról (valamiért kurucok diskurálnak), meg "töltelék gimnazistáknak", valamint a Kell, hogy oka legyen c. opusz leszögezi, ha eddig nem tudtuk volna, hogy nem is olyan egyszerű. Egyébként pontos bemutatások, magafigyelés, ha a másikra, akkor is magafigyelés, illetlen mellékzöngeként befigyel egy "bújtatnivaló, pici szív" (Ezzel). Kiemelkedő darab a Szerelem című: forgatókönyvszerű, nem, inkább instrukció (színdarab, film), nem akar annyit magyarázni, csak leír, bemutat, enyhén hatásvadász; "Füstöl a félig elnyomott csikk, hadd szenvedjen. / A fiú kimegy hugyozni, sötét van, / felrúgja a hamutartót. Mire visszatér, / már alszik a lány, a fiú azt mondja: Szeretlek. / Nem bújik oda a lányhoz, a résbe, / gondolja, alszik, mindegy már neki. / Ebben az életben - honnan tudná? - / most voltak utoljára együtt." Lehetne egy alternatív együttes dalszövege is.
   Mindenesetre nem rossz átvezetés a következő ciklushoz: Mondom utólag - ez egy később, másik cellában felbukkanó vers címe is, talán nem véletlen, talán, ha nincs is sok értelme, szándékos az összehozása a "Féltékenység, félrekúrás - / úgyis vége lett volna."- vonulatnak e ciklus fő témájával, a szakítással. Ez fontos téma; szinte ráveti magát a sebzett lélek, tuti siker. A költő a flegma és a szűkölő szenvedés szélsőségei között keresi a megfelelő hangnemet, stílust: "Hányszor hangzott el, és mindig utoljára, / hogy örökre vége, először igazán, / hányadszor? / Tiszta szappanopera." (Majdnem mozdulatlanul); "Kicsi Krisztián elfelejtődik. / Hogy fájjon, legyen valami, / húzom a hajam, süllyedek. [..] / Kicsi Krisztián igazán sír, nem nyafog, de élvezi: / szerepel és számít." (A gyávaság)

   A fejlett ego jól jön ilyenkor; segít átvészelni a fájdalmat, ami milyen jó, hogy van, mert különben mivel bizonyítanánk, hogy van lelkünk, márpedig a költőnek kell lélek.
   Peernél is folyvást kilóg a lélek. Be is takarózik vele időnként. Fontos eszközei (akár a szándékosságot nélkülözve): a műlélek, az iskolás tempójú őszinte őszintétlenség, s a melodramatizált önimádat, vagyis a "hiába küzdök, nem tudom nem szeretni önmagamat"-virtus. A ciklus utolsó darabja átvezető az áldatlan állapotból: Gyászmunka új szerelemben, itt már "...kéz a kézben jár / a jóleső és a fájdalmas mindegy". Az Adott keretek ciklus nyitóverse hirdeti: "Kienged a prés. Megválok / szilárd valómtól, lé leszek, / és lent gyűlök össze. / Szűrő, ha volt, átengedett, engem át." Túl van a nehezén. Vissza is fordul a szakmához, ír Vörösmartyra (Tente könyvek által), egymás mellé szerkeszti a Lemondás a versről és A vers akarása című munkákat, s előkerülnek a szó- és gondolatjátékok; "Félni, hogy áron alul: / eléggé olcsó félelem. / Ha felhozom: a mélységet / nem tükrözi a méret." (Minden áron) Több a kurzív, többet is magyaráz. Kimossa a lelkét A szaunában, balassisan szól az Úrhoz (Hogy itt lehessek), párbeszédet folytat saját másik lényével (Köztünk marad).
   Bizonytalanságok, kis félelmek, nagy szavak. Mi van a fejünkben, mi/ki irányít minket, kik vagyunk, miért tesszük ezt meg ezt - végül is, miről szóljanak a versek, ha nem ilyenekről? Nem a legerősebb ciklus. Ahogy az ezt követő sem: Korfüggő. Ezt amúgy is tudtuk, és a költemények sem lepnek meg újjal; Huszonéves bölcsességek, dalolnak a farkasok meg a kutyák, dalolják a szegény fiatal magyar költők nyomorú sorsát. A végén még nyilvánosan kivégez egy barátságot.
   Aztán mégis meglepődünk: egy kóbor ciklus kelleti magát, aminek Nem csak elzárkózás címe a Tartalomban sorközök híján kurzívval szedett verscímnek néz ki. A kötet legjobb ciklusával találkozhatunk ilyen módon. Gyerekkori, családi emlékek, önvizsgálat, félszemmel kitekingetések a külvilágra, a nárcisz asszociációs hálójának beemelése; "Nem azt, aki képtelen az öniróniára, / hanem aki nem bírja a rá irányuló iróniát, / azt nevezzük nácinak, mi, nárciszok." (Én azért), vannak figyelemre érdemes megvillanások, például a Nárciszok szövetségében; "Próbálj meg egy ösztönlényt követni ésszel. / Úgyis megpróbálod, hiába diktálna mást az ész."
   Önsajnálat persze itt is akad, de építőbb stílusban; "kíváncsiságból szétszerelt az élet: / ma már kívülről látod önmagad." (Megint a gyengeségről? Ja.) Ciklus is van a ciklusban, a Minek mindegyiknek cím? gyűjtőcím alatt öszszeszedett, néhány esetben töredékgyanús pársorosok. Vagánykodás. Rögtön utána a nagyapa temetése egy hosszabb versben, amin csak kicsit ront a kurzívval szedett "Embernek lenni - kalicka". Még érdekes az Augusztus című írás a "félre-félig éjszakáról", "mikor lehettem volna végre, / (már azt meséltem, hogy vagyok): / férfi - de nem." És akkor mi van? - teszi fel a kérdést a következő cikluscím, s valóban nem nyerünk sokat az itt álló kuszább, zavarosabb elmélkedés- és zsánerkép-jellegű fogalmazásokból. "Mázsás súly / gyufaszál lábakon.", "Józan szárnyaszegettség: / égek, várom az estét." (Kis probléma az életkedvvel); "Isten ajkai között az árva nyálfonál, / ebben a megvilágításban alig látható, / de valahol vár rám egy kifeszített damil / a nyakam magasában" (Fürdetés), meg ilyenek. Az utolsó vers (Pilismarót, gyerekkor) inkább próza arról, hogy miért úszik sodrásra merőlegesen a piszkos iszapban, egy-két tanulság kimondásával.

   De rögtön visszakozik; Másképp magyarázom, ígéri az utolsó ciklus. Szenvedélyesebb hang, törtebb, szaggatottabb vonalak, Krisztián küzd egy kicsit a Költővel (egyébként a harc szinte végig érzékelhető; vagy csupán az erőlködés?), versek a mindennapokból, és egy szerencsétlenebb A rosszról ("Annál veszélyesebb, minél kisebb. / Arra játszik, hogy le akard győzni, / érteni akard. / Megtalálja a nyelved. / Használni kezded, hogy meggyőződj róla, / és győz."). Ha eddig nem jöttünk volna rá, most már biztosan szembeötlik, hogy a megtévesztő tematikusság és fejlődésvonal ellenére mennyire zárt, véges az a halmaz, amit kapunk. Mind be-, mind kitekintve. Permutáció; ennyi az egész. Végül is, evidensnek mondható, hogy igen szegényes a kelléktáruk nekik, nárciszoknak.
    Bocs. Ez egyetlen hosszabb írás a kötet legvégén, voltaképpen ciklusként. Mi ez? Mentegetőzés? "Nem mondom, hogy "aki idáig eljutott", / de gondolok erre is. / Mi más szervezné a formát, / mint a továbbolvastatás? / Formából nem hiszek a zártban. / Fogj össze, formáló anyag? / Ja, hogy már eleve az? Amit összefogdosok? / Alakoskodni kár? / De én nem tudok másmilyen verseket írni." Nem, ez nem kéne a végére. Kötet; az kéne még, túllépni az "elsőkötetességen".
   
   *
   
   IV. 11. szám.