- Mostanában divatos téma az úgynevezett női írás, női költészet. Miképp viszonyul ehhez?
- Van egy esszém a témáról, egy konferenciára készült: Nőirodalom, mi az? címmel, a készülő kötetemben is benne lesz. Megpróbáltam több oldalról körbejárni a kérdést. Miről is beszélünk? Mi az ún. nőirodalom? Ami (főként? kizárólag?) nőknek szól? Vagy amit nők írnak?
- Szerintem lehet női jellege egy irodalmi műnek, mint ahogy hímjellege is, de ez a létrehozó, a szerző nemétől független. Külön női irodalom nem létezik. Amit annak neveznek, az engem mindig egyfajta dilettantizmusra emlékeztet, írogató háziasszonyok jutnak eszembe. Természetesen semmi kifogásom az ellen, hogy írogassanak, ezzel nyilván megoldódnak lelki problémáik. Még az is lehet, hogy tehetséges vagy rokonszenves írásműveket szorgoskodnak össze. De ezt nem téveszteném össze a magas irodalommal. A kettő közötti különbség a tudatosságban, a megmunkáltságban rejlik: a formakultúrában, amely nem véletlenszerű és nem kizárólag az írás folyamatában jön létre. A szerző mindenképpen alakítja, szűri, méri és irányítja anyagát. Ez hatalmas különbség az írás kétfajta módja között. Bennem az előbb említett háziasszonyi vagy amazon nőideológia nincs meg. Azt gondolom, alapjáratban, alapjában véve a nők helyzete ma is rendkívül nehéz ? és nemcsak a női íróké. Kelet-Európában mindenütt nehéz soruk van a nőknek, a magyar társadalom kiváltképpen macsó jellegű. Itt maguk a nők is a macsóság szószólói és gyakorlati kivitelezői. A férfiak - titokban vagy bevallottan - nem tekintik egyenrangú embernek a nőket, nem vesznek tudomást róluk. A nők többsége pedig elfogadja ezt. Vagyis a kisemmizésben közvetve közreműködnek, és ha mégis valamilyen pozícióba vagy döntéshelyzetbe hozza őket a véletlen, vagy a politikai korrektség kedvéért bemutatott férfigesztus, akkor, adott esetben, ők maguk kegyencmód szentesítik a hagyományt és buzgón ignorálják az összes többi nőt. A létező társadalmi egyenlőtlenséget elsősorban politikai, jogi és gazdasági szinten gondolom megoldandónak. Valószínűleg összefügg a női irodalom kérdésével az is, hogy kell egy bizonyos anyagi és személyi függetlenség ahhoz, hogy az ember író lehessen, és a nőknek ezekben a társadalmakban nehéz ezt elérniük. Ilyen vonatkozásban beszélhetünk nőkérdésről, de magát az írott művet tekintve nem. Hiszen mindegy, ki ír ? mindenképpen életének alapvető tapasztalatait sűríti a munkája, és abban a nemével kapcsolatos élmények is tükröződnek. A férfi író esetében ez ugyanígy történik, csak ezt az irodalomkritika nem így hívja, és nem a nemi jelleghez kötötten elemzi. Az író lehet, mondjuk, homoszexuális férfi vagy homoszexuális nő, vagy hermafrodita, vagy férfi aggszűz vagy női aggszűz ? és máris bajban vagyunk művének nemi jellegével. Maga meg tudná mondani, hogy Marguerite Yourcenar regényei a férfi- vagy a nőirodalomhoz tartoznak-e? Egy mű vagy jó, vagy nem mű. És ez nemtől független.
- Díjai közül melyik jelentette a legnagyobb elismerést az Ön számára?
- Nem könnyű erre válaszolni, mert minden díj szimbolikus, mást és mást jelent. Alapjában véve azt kell mondanom, hogy mindig tartalmaz a szerzőre irányuló megbecsülést vagy szeretetet, s ez mindenképpen jól esik. Másfelől nem változtat mindazon a kételyen és gondon, ami az embernek a munkájával kapcsolatos. Bármekkora díjat kap a szerző, az elismerés furcsa módon elsősorban a közönségnek szól. A tájékozódást segíti, rámutat bizonyos életművekre, személyiségekre. Nyilván, magának az írónak is fontos ? de én az írói munkámra vonatkozóan semmiféle következtetést nem tudok levonni belőle. Ha valamit sikerültnek érzek, akkor ahhoz ragaszkodom, akkor is, ha éppen nem díjazzák. A kételyeimet, a keresés keserűségeit ellenben a dicséret sem édesíti meg. Hogy a végén kezdjem: az Üveggolyó Rend, amelyet az Írók Boltja adományozott, valóban szubjektív. A kitüntetendőt a közösség választja ki mindenfajta hivatalosságtól és bizonyos tekintetben írói grémiumtól függetlenül. Az adományozók saját olvasói ízlésüket követik, és nem könnyű kiérdemelni a bolt dolgozóinak rokonszenvét. Számomra mindegyik díj, abban a pillanatban, amikor kaptam, fontos és megtisztelő volt. A Romániában kapott Írószövetségi díjaim is azt jelentették, hogy egy hatalmas román kultúra árnyékában létező nemzetiségi kultúrából észrevesznek valamit. Egyszer, 1985-ben, szerény ellenzéki magatartásom miatt visszavonták az egyik díjamat, ám egy román író ? a díjosztó bizottság elnöke ? visszautasította ezt a politikai beavatkozást, és a három megtámadott díjazott is megkapta az elismerést. Ebből is látszik, hogy a díjak körül mindig van valami, ami az irodalmi jelentőségen túlmutat, ilyen értelemben ezért is irreleváns egy író számára. Az életéhez tartozik, de nem az életművéhez. A Déry-jutalom a pesti letelepedésemet tette anyagilag lehetővé, nagy válság után húzott ki a csávából, de az első igazi nagy elismerés a József Attila-díj volt, számomra is váratlanul. Mégis, a 2002-es Palládium-díjamat becsülöm a legtöbbre azért, mert az politikailag független irodalmi díj. A Harmadik történet című verseskönyvemért kaptam. Mivel ez hét év szünet után jelent meg, nagyon jól esett, hogy észrevették.
- Több műfajban alkot. Jelenleg milyen könyvön dolgozik?
- Készül egy új, kisméretű esszékötetem, amelyet ezen a nyáron állítottam össze, remélem, jövőre megjelenhet. Rövid prózai írások, nem szabályos esszék, találtam is rájuk műfaji megjelölést: értekező líra. Nem igazi traktátusok és nem lírai művek. Ezen kívül írtam egy gyerekszínházi darabot, Arany János Rózsa és Ibolyájából, valamint Gyöngyösi Levente zeneszerzőnek egy operalibrettót, Babits Gólyakalifájából. Ez az Operaház pályázatán második díjat nyert, 2005 tavaszán lesz a bemutatója.
- Mennyire foglalkoztatja a kritika?
- Nagyon figyelek a kritikára, elsősorban arra, ami a szakmától jön. Az, amit költőkollégák mondanak, vagy írnak nekem magánlevélben, néha sokkal fontosabb, mint az általában vett ?sajtóvisszhang?, több támpontot ad ugyanis arra nézve, hogy sikerült-e valamit érvényesen, netán élvezhetően megírnom. A vagdalkozás soha nem ejtett kétségbe. No persze, a pályám elején, 1971-ben, amikor második verseskötetemet egy - eszéről és cinizmusáról nevezetes - kritikus kikészítette, az, akkor, kétségbe ejtett. Huszonkét éves voltam. De a gonoszság is hasznomra vált. Kissé úgy vagyok a kritikákkal, mint a díjakkal. A jó kritikákból is csak a tárgyszerűek érdekelnek, az ömlengés vagy bizonyos politikai közhelyek ismételgetése hidegen hagy. A harmadik történet 27 kritikát kapott ? egyetlen kötetemnek sem volt ekkor visszhangja, sikere.
- Gyakran tartózkodik német nyelvterületen, három kötete meg is jelent kint. Segít a fordításnál?
- Vannak kifejezések és mondatok, amelyek szó szerint lefordíthatatlanok, mert a másik nyelven nincs értelmük, vagy nem azt a tartalmat hordozzák, amelyet az eredetiben. Tehát azt a tartalmat kell megkeresni, amely az eredeti nyelvben a legfontosabb eleme a képnek vagy az üzenetnek. Ebben szoktam segíteni. Van úgy, hogy változtatok, szerencsére tudok annyira németül, hogy felismerjem ezeket a pontokat. (A román változatokhoz is hozzá tudtam szólni. Más nyelveken csak nyeldekelek a versek olvastán. Azon a nyelven, amelyet nem beszélünk, nem érünk fel a magunk eszéig.) Némelykor más nyelvi kifejezéssel kell átírnom bizonyos részeket, azért, hogy a látomás ne sérüljön. Az első német nyelvű kötetemben van egy vers, amelynek egyik sora az Internacionáléból, másik sora pedig a Himnuszból származik. Ezt ? ?Nyújts feléje védő kart? és ?nem véd sem Isten, sem király? ? nem lehet szó szerint átültetni, a német olvasó nem értené. Ilyenkor a himnusz sora helyett egy történelmileg hasonló funkciójú német, közismert toposzként működő dalt vagy verset kell keresni, amelyben akad egy közelíthető sor, és arra fölépíteni ezt a játékot, vagy ha ezt nem lehet, akkor az adott verset nem kell lefordítani? A harmadik német nyelvű könyvem darabjait hitelesnek érzem, a magaménak vallhatom. Mindannyian Isten és a fordító kezében vagyunk.
Karafiáth Orsolya
