Elsejei interjú Lengyel Lászlóval

   Május elseje már rég nem az, aminek száztíz évvel ezelőtt indult. 1890-től évtizedeken keresztül az elnyomott munkásság e napon tartott tiltakozóakcióival küzdött például a nyolcórás munkaidőért, és az általános választójogért. Aztán a negyvenes évek végétől, a keleti tömbben, amikor már #8220;nem volt" mi és ki ellen tüntetni, megmaradt a felvonulás és a hozzá kapcsolódó majális. Mit jelent kétezerben a magyar munkavállalóknak május elseje? Erről kérdeztük Lengyel László politológust.
   
   
   - Mára május elseje elveszítette minden harcosságát. Az elmúlt évtizedek alatt sajátos #8220;sörvirslis" demonstrációvá alakult át. Még ma is a kádári életforma egyik megjelenítője. Azé az életformáé, amelyet a rendszerváltozáskor és azóta is sokan támadnak, mert a visszarendeződés, a restauráció lehetőségét hordozza magában. Ez egyébként gondot okozott mindegyik szabadon választott kormánynak, mert a #8220;kisember" a passzív rezisztenciát választja, azaz kivár és négyévente kiszavaz.
   
   
   - Ez érvényes a nagypolitikára, de mi történik a munkahelyeken?
   
   - Magyarországra az elmúlt tíz évben nem voltak jellemzőek a sztrájkmozgalmak, pedig ok lett volna rá bőven. Elég, ha csak a kilencvenes évek elejére jellemző rendkívül nagy munkanélküliséget említem. A nyílt szembenállás helyett a társadalom a munkahelyeken is megőrizte hagyományos védekezési formáját, a háttérből politizálást. A lassú felőrlés eddig bevált. Visszatérve május elsejére, a munkavállalók úgy gondolják, ez a mi ünnepünk, mindenki hagyjon békén minket.
   
   
   - Egy ünnep mindig összevethető a többi jeles nappal.
   
   - A rendszerváltozás után oly mértékben nem sikerült elhelyezni az ünnepeket, hogy május elsejét csupán e körülmény megerősítette. Hiszen szinte nincs is teljes értékű nemzeti ünnepünk. Október huszonharmadika annyit elvett március tizenötödikétől, hogy ettől mindkettő leértékelődött. Május elseje más. Egy igazi tavaszi kivonulás, amikor a fő jelszó az: csináljunk végre valami mást. Ez a nap pótolja az emberek az önfeledt ünnep utáni vágyát.
   
   
   - És mi lett a politikai tartalommal?
   
   - Május elseje ma már sokkal inkább hasonlít egy bajor sörfesztiválra, mint valami tiltakozó nagygyűlésre. Egyre kevésbé lehet átpolitizálni. Az emberek nyugalomra vágynak. Elegük van a politikai háborúkból. Ez igaz a munkahelyi konfliktusokra is. Mára rémessé vált a munkáltatók és a szakszervezetek közötti hangnem.

   
   
   - De mi lesz így a demokráciával? Arra gondolok, hogy a munkahelyeken a dolgozók gazdasági diktatúrát élnek meg. Hogy lehet valaki teljes jogú állampolgár, ha a nap nagyobbik részében megalázzák?
   
   - Főnöki diktatúra a kádári korszakban is létezett. Ez elől akkor, a második gazdaságba menekült szinte mindenki. A hétvégi kert feloldotta a feszültségeket. A brigádok összetartozását is a közös házépítések erősítették meg. Akkoriban a nyolc óra munkaidőt feleslegesnek tekintették, többek között azért, mert hülyeségeket termeltek. A szabadságot a második gazdaság jelentette, ahol legtöbbször további négy-hat órát hajtotta magát az ország. Ehhez képest ma a munkaidőn belül az emberekből mindent kivesznek. A kapitalizmus kétségtelenül hatékonyabb. A szabadság utáni vágyat ma is a szabadidő elégíti ki, csak más formában. Például folyamatosan nő a tévénézéssel eltöltött idő.
   
   
   - Miért nem törünk ki ebből a sablonból?
   
   - Mert azt a rémületet eddig még nem sikerült feldolgozni, hogy a munkahely elveszíthető. Sőt megbetegedni sem lehet. E nyomás alatt az emberek nem lázadnak. A reményt ugyanaz jelenti: a magánvilág. Május elseje pedig egy ilyen nap. A #8220;sörvirslibe" és #8220;lagzilajcsiba" menekülünk. Végre van egy nap, amikor nem politizálunk. A főnök ma nem parancsol. S mivel, a politikusokat, sőt a szakszervezeti vezetőket is főnökeiknek tekintik az emberek, azok még ha akarják sem tudják harcossá tenni az ünnepet csak azért, mert ez az érdekük.
   
   
   - Mint kívülálló, miben látja az előrelépést?
   
   - A legutóbbi vasutassztrájk sok mindenre rávilágított. Például arra, hogy a társadalom nagyobb része nem tudta miért folyt a harc. És ez nem csak kommunikációs probléma, hanem a szolidaritás hiányát is jelenti. De itt van a legújabb feszültség: a negyvenezer forintos minimálbér. A kormány jól összehangolt médiapolitikája teljesen zavarba hozta a szakszervezeti vezetőket, hiszen nemrég még ötszáz forintos emelésért küzdöttek, most pedig a kormány másfélszeres növelést fontolgat. Persze ez irreális, de zavarkeltésre kitűnően alkalmas. Egy regulárisnak tekinthető tájékoztatással szemben a szakszervezetek ma vesztett helyzetben vannak.
   
   
   - Ez még mindig helyzetértékelés.
   
   - A szakszervezetek megértek a megújulásra. Ha nem fognak össze, ha nem fogalmazzák meg közösen, mit akarnak, ha nem tisztázzák a viszonyukat a pártokkal, a multinacionális cégekkel és a gazdaságpolitikával, akkor ebből a küzdelemből is vesztesen kerülnek ki.
   
   
   - Kicsit konkrétabban...
   
   - Három fontos szempontot emelnék ki. A piaci szféra már átalakult, de a közszolgálat hatalmas átszervezés előtt áll. Borzasztóak az állapotok minden területen, például az egészségügyben, az oktatásban és a hadseregben egyaránt. Változtatni kellene a szakszervezeti stratégián. Eddig a kormány mondott valamit, amire a szakszervezetek reagáltak. Ehelyett olyan megalapozott programokkal kellene előállniuk, amelyek a gazdasági ésszerűségeken túl humán megoldásokat is tartalmaznak. Persze ehhez profikra van szükség, mert az érdekvédelem is egy szakma.
   
   
   - Mi a második?
   
   - Az üzleti szférában is más módszerekre lenne szükség. Például a miniszterelnök a napokban jelentette be, hogy a BMW Magyarországon épít gyárat. Azt a Rovert telepítik át, amelyet Angliában most zártak be. Ott több ezer munkahelyet számoltak fel. Eközben a multik munkáltatási jogsértéseit közvetíteni kellene Brüsszel felé. Erős szövetségeseket lehetne találni Európában, ha egy-egy jogsértést emberjogi oldalról Strassbourgig vinnének a szakszervezetek.
   Harmadszor a kormányzattal szemben is váltani kellene. Jelenleg az állami költségvetés sarokszámainak bírálatáig terjed a szakszervezetek ereje. Meg kellene teremteni azt a kutatói hátteret, amely képes lenne önállóan előre jelezni a gazdasági folyamatokat. Sokkal hatékonyabbak lennének, ha például a gazdasági növekedést vagy az inflációt jobban tudnák előre jelezni, és az erre épített közös javaslataikat képviselnék. Ez esetben is az összefogást hangsúlyozom.
   Karácsony Szilárd
   

Forrás: Munka-lap