Lázár Balázs színész-költő, vagy ha úgy tetszik, költő-színész, és ez - kifejezetten jó értelemben véve - érezhető is jól megkomponált, letisztult művein. Ahogy azt a szerző legújabb, szám szerint harmadik, Emlékrestaurátor című verseskötetének a Vígszínházban megrendezett bemutatóján elmondta: Bertók László költő szerint - akivel a szerző jó barátságban van, és akinek különösen ad a véleményére - ez Lázár legérettebb kötete, ebben találta meg a saját hangját. Lázár Balázs kötetének lapjain a szerző hivatása ellenére semmiféle színpadiasság nem fedezhető fel, sokkal inkább a tiszta, érthető, humorral teli, mégis komolyan elgondolkodtató emlékfoszlányok, élménytöredékek dominálnak. A költő gördülékeny nyelvezetének köszönhetően leginkább a kacagáshoz hasonlóan előbuggyanó szószilánkok külső benyomások, belső őrlődések érzékeny lenyomatai. Bár a kötetet alkotó versdarabkák egy 2000-2001-ben megvalósult Egyesült Államok-beli ösztöndíj korszakát idézik fel, mégsem ez az elsődleges: csupán díszletként szolgál az újat megtapasztaló szerző számára, hogy addigi értékrendjét, gondolkodását és nem utolsó sorban önmagát egy már-már külső szemszögből szemlélje.
Ahogy Turczi István költő, műfordító, szerkesztő a könyvbemutatón rávilágít, ebben a könyvben nem annyira a történetek, sokkal inkább az emlékezéshez való viszony a fontos: "Bár utazásról szól, a lényeg itt a belső utazás". És bár jó pár év eltelt a Dell' Arte International School Of Physical Theatre-ben töltött idő óta, az ott átélt pillanatok habkönnyű, olykor mégis kemény jégtömböket formáló desztillált vízként most csapódtak le e könyv formájában. "Ennyi idő kellett, hogy megérkezzek onnan ide" - mondta a szerző a többéves "átfutási idő" kapcsán, amely egy valóban belülre koncentráló, erősen érzelmi indíttatású, ám a kifinomult humort is előszeretettel használó kötet megszületését tette lehetővé. Az írások töredékessége - amelyet a címek (csak; mintha; hát így) és az írásjelek hiánya formailag is érzékeltet - leginkább talán egy régi és új fotókkal, apró emlékekkel teleragasztott albumhoz hasonlítható, amelyről ugyan a tulajdonos tud a legtöbbet, mégis a kívülálló arcára is önkéntelen mosolyt csal. Mert ezáltal nem csak egy útkeresésbe, egy individuum legbelső gondolataiba nyerünk bepillantást, de számos esetben ismerünk magunkra, a tipikusságukban is egyedi története(in)kre. Láthatjuk, ahogy a költő saját bőrén tapasztalja meg az amerikaiak jól ismert keep smiling-attitűdjének napos, illetve árnyoldalát, vagy ahogy elidőz a Hungary-hungry szópár külföldiek számára kimeríthetetlen, számunkra már kevésbé vicces humorforrásán.
Lázár Balázs hihetetlen alázattal, mégis elementáris erővel helyezi elénk saját, helyenként kavics-, máskor igazgyöngy formájában megjelenő apró emlékeit, amelyek halvány vonásokkal végül észrevétlenül saját érzéseink grafithálóját is rárajzolják a költő arcképére. A szerző emlékcsillámszerű írásaiban érzékletesen tapint rá az idő, a pillanat látszat-egyediségére, amelyet mégis minden egyes ember egyszeri csodaként él meg, hiszen csak így érdemes.
